Emlékezés, remekművekkel

Zsúfolásig telt ház várta a hagyományos Halottak napi (egyben az 1956-os forradalom és szabadságharc bukásának 57. évfordulójára is emlékező) hangversenyen fellépő művészeket hétfő este a bazilikában. A műsoron két méltán népszerű Mozart-kompozíció, az Ave verum corpus-motetta és a Requiem szerepelt, az Alba Regia Szimfonikus Zenekar, valamint az Alba Regia Vegyes kar (Kneifel Imre), az Ars Musica Vegyes Kar (Szabó Adrienn), a Primavera Vegyes kar (Horányi Ottilia) és a Kodály Zoltán Általános Iskola, Gimnázium és AMI kórusai (Kneifel Imre) előadásában. Az énekszólókat Krum Enikő, Szente Melinda, Decsi András és Pataki Bence tolmácsolta, a koncert dirigense Drahos Béla volt.

Milos Forman Amadeusa, nyolc Oscar-díjjal kitüntetett, de a tényekkel meglehetősen szabadon bánó filmremeke többek között a Requiem keletkezéstörténetével kapcsolatban is eredményesen vezette tévútra nézők millióit. Mentségére szóljon, Mozart utolsó, befejezetlenül maradt nagy alkotása köré már a kortársak is impozáns legendáriumot kerítettek. 1791 nyarán névtelen küldönc aláíratlan levelet hozott a zeneszerzőnek, melyben egy ismeretlen megrendelő gyászmise megírásának feltételeiről érdeklődött nála. Mozart elvállalta a felkérést és hozzálátott a komponáláshoz kis idő múlva azonban arról a szörnyű gyanúról számolt be feleségének, miszerint valaki megmérgezte, majd pontosan kiszámítva halála időpontját erre napra rendelte meg tőle a Requiemet, melyet ekként saját magának ír. A titokzatos küldönc utóbb újra megjelent, sürgetve a mű elkészültét, majd Mozart halálakor a befejezetlen kéziratot magához véve távozott...

Tény, az orvostudomány vélekedése szerint Mozartot (egyéb komoly betegségek mellett) melankolikus depresszió gyötörte, innen a mérgezés minden alapot nélkülöző tévképzete. A rejtélyes megrendelő személyazonossága sem titok többé: a kor egyik ismert zenerajongójáról, Walsegg grófról van szó, aki a legkitűnőbb zeneszerzőktől névtelenül rendelt műveket utóbb saját neve alatt adatta elő. (A bedolgozó komponisták utólagos hallgatását busás honorárium szavatolta...) A gróf felesége elhunytának évfordulójára (1792 februárjára) szánta a darabot. (Mozart egyébként valószínűleg tudta is, ki áll az akkoriban egyáltalán nem szokatlan megbízás hátterében.) A zeneszerző 1791. december 5-i halála után a torzóban maradt kompozíciót tanítványa, Franz Xaver Süssmayr fejezte be, aki élete legjobbját nyújtva valóban a mester szellemében folytatta a folytathatatlant.

A hétfői előadás elsősorban a hatalmas méretű kórust állította reflektorfénybe: a hangok sokaságának köszönhetően erőteljes, méltóságteljesen súlyos énekkari hangzás háttere előtt jól érvényesült a fiatal művészekből álló szólónégyes kiegyensúlyozott, stílusos éneklése. A zenekar koncentrált, masszív teljesítménnyel járult hozzá az előadás sikeréhez: a záróakkordok után hosszan tartó tapssal köszöntötte a fellépőket az elmélyülten figyelő publikum.