Székely Mózes Erdély és Magyarország egységesítésén fáradozott – Beszélgetés Deák-Sárosi Lászlóval

- Nehezen elképzelhető, hogy a valóság felülírjon olyan aktualitást, mint egy-egy valóban szimbolikus megjelenés, helyszín, vagy üzenet. Szerzőként hogyan számolsz be a március 10-én a PIM-be tervezett bemutatóról? Egyáltalán, mi zajlott benned?

A sors leckéit és vezetését el kell fogadnunk. Hinnünk kell abban, hogy hosszabb távon minden a javunkra válik, még a pillanatnyi korlátozások és megpróbáltatások is. Sokáig és hosszan készültem a Nyolcágú csillag, Székely Mózes és a brassói csata című kiseposzom hangoskönyvének a bemutatójára. Kezdve attól, hogy a mű megírása, de legalábbis annak kezdete, illetve a CD bemutatója között hét év telt el. A Libás Matyi kiseposzom esetén ez tíz, a passióról írt szonettkoszorúm, a Keresztút esetén ez tizenhét év volt. A két kiseposz tavaly év végén, kevesebb mint két hónap különbséggel jelent meg, és a bemutatójuk közt is csak egy hónap telt el. Mindkét esemény megtörtént, bár az utóbbit hátrányosan érintette a járványveszély. Ez volt az egyik utolsó kiadványbemutató a PIM-ben és általában, a következő naptól sorra lemondtak minden ilyen eseményt. Kevesen jöttek el, de akik ott voltak, a jelek szerint és a nyilatkozataik alapján jól fogadták, és közülük többen valamilyen formában továbbadták a hírt és az élményt, például valamilyen beszámoló vagy egy recenzió formájában; László Tamás írt a Magyar Hírlapba, Varga Domokos György a Szilaj Csikóba, és az Apostol TV is készített egy több mint húsz perces riportot.

A Nemzeti Kulturális Alap támogatását élvező kiadvány megjelenése, illetve a Petőfi Irodalmi Múzeumban idén februárban bemutatott Libás Matyi is szimbolikus identitástalálás, hiszen most ismét azonos volt házigazdahelyszín és azonos gyökerű bemutatóra került sor. Ráadásul a székely szabadság napján. Tényleg nincsenek véletlenek?

Az időpont valóban szimbolikus volt, mert március 10-e a székely szabadság napja, és tudatosan választottam, három és fél hónapot várva az alkalomra. Szerintem nem volt hiábavaló sem a várakozás, sem maga a bemutató, hiszen a kisugárzása tart azóta is. Idén egyébként is kiemelt figyelmet kellett volna kapnia március 10-ének, hiszen most vagyunk az Európai polgári kezdeményezés a nemzeti régiók védelmében aláírásgyűjtés hajrájában. Kérek mindenkit, hogy aki még nem írta alá, tegye meg, és győzze meg e nemes gesztusról barátait és családtagjait, hiszen a nemzeti önazonosságunk védelme mindannyiunk kiemelt érdeke. Magáról a bemutatóról még elmondanám, hogy nagyon színvonalas és hangulatos volt. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki hozzájárult az esemény és a kiadvány létrejöttéhez. Az estet Erős Kinga irodalomtörténész, és a Magyar Írószövetség elnökének bevezetője nyitotta meg. Igaz, ő személyesen nem tudott eljönni, de az elemzése felolvasva is lényegre törő, és figyelemfelkeltő volt. Azt tartottam a legfontosabbnak és különösen megtisztelőnek, hogy a művet és a kiadványt alkalmasnak tartja arra, hogy az a fiatalokat is megszólítsa, és élményszerűen átadjon nekik kiemelt történelmi ismereteket. Reményét fejezte ki, hogy a CD eljut oktatási intézményekbe. Az est háziasszonya Liptay Katalin, rádiós irodalmi műsorai által ismert szerkesztő, műsorvezető volt, aki szinte az összes közreműködő művész munkásságát ismerte, így a Nyolcágú csillagot mind szerzői, mind előadói vonatkozásában kontextusba tudta helyezni meglátásaival és kérdéseivel. Ami valóban élményszerűvé tette a bemutatót az alkotókkal és előadókkal való beszélgetésen kívül, az a kiseposz részleteinek élő előadása. A műnek mintegy egyharmadát előadta Dóczy Péter és Fábri Géza. Dóczy Péter a mű és a kiadvány rendezője, emellett az eposz mesélőjének egyik hangja, Fábri Géza a zenei szerkesztő és zeneszerző, illetve ő a mesélő másik hangja. A lemezen több színész és hangszer szólaltatja meg a tercettben írt felező tizenketteseket, de a bemutatón előadott részletek kettejük tolmácsolásában is emlékezetes maradt. A részletekkel párhuzamosan kivetítve látni lehetett a kiadvány oldalait Lőrincz Kata illusztrációival.

Bevallásod szerint egy székely eposzt pótoltál, s egy interjúban azt mondtad: „Székely Mózes fejedelem elkezdte Erdély egyesítését, ezt folytatta Bocskai István, és bevégezte Bethlen Gábor.” Mennyire lehet egy olyan kérdéskört ma meg- és feleleveníteni, ami különbözőségeink ellenére is egységessé tud/képes tenni bennünket? Miben?

Annyiban kiegészíteném ezt a korábbi megjegyzésemet, hogy három kiseposzt írtam ez idáig, és mindháromban kiemelt szerepe van a székelységnek, természetesen összmagyar vonatkozásban. Az első, a Három sing a jutalom teljes egészében még meg sem jelent, de remélem, előbb-utóbb az is papírra és lemezre kerül. A három közül a legmarkánsabban székely eposz a Nyolcágú csillag, hiszen az foglalkozik kifejezetten a székely és a magyar egység kérdésével. Az adott történelmi helyzet és az 1603-as brassói csata kiválóan alkalmas arra, hogy bemutassa az összetartozás alapjait, motivációit, módozatait a felmerülő érdekütközésekkel együtt. A székelységről a legfontosabb tudni, hogy ők őrizték meg közel egy évezreden keresztül a magyarság ősi, Árpád-kor előtti társadalmi, katonai jogi és közigazgatási rendszerét. A székelyek is a magyarság része, különbözőségükben is. Hogy időnként meg-megbomlott ez az egység, annak vannak külső és belső okai. Ezeket az okokat végig járja az eposz.

Első személyes találkozásunk éppen a Polgárok Házában történt egy, a polgári, nemzeti kérdésfelvetések alkalmával Szakács Árpád és Bayer Zsolt: A kultúra diktatúrája című könyvbemutatón. Hivatkozva a könyv tartalmi alapvetésein át a mai kulturális viszonyokra, mikor leszünk már végre vértezettebbek a megosztottságunkat skandálók elleni kettős beszédűség és hazugságok ellen?

Fontosnak tartom kiemelni, hogy nem kell misztifikálni a kérdést, és egyébként nem a létező turáni átokkal magyarázni. Felhívnám a figyelmet arra, hogy a „turáni átok” mint fogalom és kifejezés csak a XIX. században bukkant fel, és minden bizonnyal ellenfeleink, ellenségeink találták ki és terjesztették. Érdemes lenne egy kiterjedt filológiai kutatással felderíteni ezt a jelenséget. Nem vagyunk mi széthúzó nép, nemzet, semmivel se jobban, mint bármely más. Egyébként egyetlen nép sem széthúzó eredendően, generikusan. Akármilyen példát hoznak fel, annál súlyosabb esetek tucatjait lehet találni másoknál. Ott van például az a mondás is, hogy „két magyar három politikai párt”. Nos, ha megvizsgáljuk a világ vagy akár csak Európa többi országának politikai berendezkedését a múltban és a jelenben, akkor nyomban gyanút fogunk, hogy ezt is valami rosszakarónk találta ki és terjesztette el. Hajrá filológusok!

Visszatérve tehát az alkalmi megosztottság kérdéséhez, annak prózai és konkrét okai voltak, külsők és belsők egyaránt, azokat érdekek és személyi hibák, tévedések vezérelték. Érdemes egy ilyen történetben körüljárni őket, hogy tanuljunk belőlük, és ne ismétlődjenek meg. Hogy melyek ezek? A külsők közül megemlíteném a szomszédos nagyhatalmak tisztességtelen érdekpolitikáját, és az ide-oda csapódó vazallus országok vezetőinek árulásait, a belsők közül a túlzó személyes ambíciókat és azt a szűklátókörűséget, ami több politika vezetőnél, köztük királyoknál és fejedelmeknél is megjelent, ami szerint csökkenteni vagy megszüntetni kell a székely önrendelkezést az állítólagos egység és még állítólagosabb haladás érdekében. A kérdés első felének felvetésére pedig azt mondanám kiegészítésül, hogy Erdély és majd az egész Magyarország egységesítésének eszméje és a gyakorlat a legkorábban, és egyben a legmarkánsabban Székely Mózesnél jelent meg. Az általa megkezdett utat folytatta Bocskai és Bethlen.

Az eposz története szándékaim és reményeim szerint megmutatja azokat az okokat, hogy miképpen és milyen mértékben tudta összekovácsolni az egységet magyarok, székelyek és szászok, katolikusok és protestánsok között, és milyen erők hatottak ez ellen, például a Habsburg megosztó politikája, az oláh vajda árulása, aki korábban egyébként hűségesküt fogadott Székely Mózesnek. Az is érdekes, hogy Székely Mózes a törökös párt vezetőjeként jutott el a fejedelmi címig, és rájuk elvben számíthatott, de a döntő csatában cserben hagyta őt a török és a tatár szövetséges is. Szomorú tény, de azt is meg kell említeni, hogy ekkor a lengyelek sem jöttek segíteni, pedig Székely Mózes Báthory István lengyel király oldalán visszaverte a litvánok támadásait, és Rettegett Ivánt is megfutamította. Mi a tanulság? Alapvetően csak magunkra számíthatunk, de természetesen mindig kell keresni a szövetségest.

Orbán Balázs van annyira nyomós hivatkozás Székely Mózes megelevenítésében, hogy annak is erős érvrendszere legyen az identitásban, amit a székely zászló jelképez, hiszen – ha nem is köztudottan, de – hitelesen a székely fejedelem zászlaja volt. Amit a mai napig kikezdenek, tipornak, gyaláznak. Identitásrombolás zajlik folyamatosan, Erdélyben.

Orbán Balázs a legnagyobb székelynek nevezte Székely Mózest. Bethlen Gábor pedig, aki kortársa volt, barátja és harcostársa, és aki részt is vett huszonhárom évesen a brassói csatában, azt írta róla, hogy Nagy Sándor hadseregében is megállta volna a helyét. Székely Mózes az egyetlen székely származású erdélyi fejedelem. Székely ember nem is juthatott ilyen magas pozícióba, csak tartós és súlyos háborús helyzetben, amilyen épp a tizenötéves háború időszaka volt. A székelyek vezetőjét, az ispánjukat korábban a magyar király jelölte ki és nem közülük, ők csupán jóváhagyták, vagy megvétózták. A székelység jogi rendszere pedig gátolta a nagy vagyoni különbségek létrejöttét, és így közülük senki nem tudott olyan befolyásos, hatalommal bíró személy lenni, akit alkalomadtán megválaszthattak volna egy ilyen tisztségre. Székely Mózes jogilag nem székelyként, hanem magyar nemesként jutott előbbre a társadalmi ranglétrán, és lett hadvezér, politikus, államférfi. Magyar nemességet és vele birtokokat Báthory Istvántól kapott kiemelkedő katonai szolgálataiért. Becsületére legyen mondva, nem ült a babérjain, hanem hadvezérként és politikusként ki is vette a részét a hazájáért folytatott küzdelmekből. Szerintem jogos, hogy a mai székely zászlót Székely Mózes hadi lobogójáról mintázták. Ő volt a legmagasabb katonai és politikai szintre jutott székely, és a zászlaja Erdély egyesítéséért vitte harcba „a különbözőségben is egységeseket”. Ez mai szemmel magától értetődőnek tűnik, de akkor nem volt az.

A nagyhatalmak ütközőzónájában sokan nem a Székely-Bocskai-Bethlen vonalat látták célravezetőnek, és másfajta szövetségben képzelték el a maguk és a magyarok lakta ország, országrészek jövőjét. Maga Székely Mózes is több szövetséget végigjárt, mire eljutott addig a gondolatig, hogy a legkisebb rossz középtávon kiegyezni a törökkel, aki, ha nem is mindig segítette, de nem gátolta alapvetően az egységre való törekvést. Azért még azt is fontos, hogy a XVII. század elején a hírek nem úgy és nem olyan gyorsan jártak, mint manapság, kevés információ alapján kellett gyors és jó döntéseket hozni. A románok a politikai ügyeskedéseik és árulásaik eredményeképpen, a nagyhatalmak érdekeinek megfelelően egy évszázada bitorolják Székelyföld és Erdély fölött a hatalmat, és nem jó gazdái ezeknek az országnyi területeknek. A székely zászló a székely önrendelkezés jelképe, ezért támadják minden lehetséges eszközzel. Én bízom abban, hogy az autonómiatörekvések sikerrel járnak. Voltak és lesznek meglepő fordulatok a történelemben. A nagyhatalmi érdekek is változhatnak. Alapvetően azonban, mint már említettem, csak magunkra számíthatunk. A brassói csata elvesztésének több oka volt, de ha mi egységesek lettünk volna, ez az egy tényező is megfordíthatta volna a kimenetelét.

„A székelység önálló nemzet, de a magyar nemzet része is egyben.” – mondod, s mondják a történelmi tények is, ám a mai napig nem volt még arra példa, hogy az egymásra ugrasztást (akár a székelységen belül, akár magyar-székely viszonyában!) megakasszuk: hivatalosan, többünk összekapaszkodását nyilvánosan vállalva akár... Megszüntethető végre az örökös kettős beszéd?

Ahogy már említettem, a székelység a magyarság ősi társadalmi, katonai jogi és közigazgatási rendszerét őrizte meg évszázadokon keresztül. Ami megismerhető és visszahozható a székely jogból, azt meg kell ismernünk és jelenünk részévé kell tennünk, mert mindez közös kultúránk része, sőt alapja. A tágabb értelemben politikai egységen és közös történelmen túl ne feledkezzünk meg másik két alapvető kapocsról, a nyelvről és a vérségi kötelékről. A székely és a magyar nyelv a nyelvjárási árnyalatokat nem számítva azonos, ezáltal kultúránk is közös. Vérségileg pedig annyira összetartozunk, hogy az anyaországban is minden második embernek vannak az ősei között székelyek is. A joggal feltételezhető közös eredeten túl egy több évszázados újra egyesülés is megfigyelhető. Igen, a székely-magyar összefogásnak fontos alapfeltételei az uszítás elkerülése és a kettős beszéd elleni küzdelem is. Az uszítás legjobb ellenszere a történelmünk kiemelkedő fejezeteinek és személyiségeinek a megismerése, és általában a tudás, illetve az elemzői képességek fejlesztése.

Mi a teendőnk?

Ha méltó példákat emelünk ki, és tanulságos eseteket részletezünk, akkor nehezebben tudnak megtéveszteni azok, akiknek az érdekeik ellentétesek a mieinkkel. A kettős beszéd ellen is az az első és legfontosabb lépés, hogy tudjuk, kik vagyunk. A tisztességtelen identitásjátszmákban sok egyéb mellett figyeljük meg azt is, hogy mikor ki beszél. Nem mindig őszintén magyar, aki annak adja ki magát. Nem elég, ha valaki magyarnak vallja magát, és nem elég az sem, ha Árpád koráig igazolja kutyabőrrel a származását. Figyeljük meg az identitástrükkökben rejlő ügyeskedéseket. Létezik ugyanis kettős-, rejtett-, negatív- és kaméleonidentitás is. Különösen az utóbbi a veszélyes és a megtévesztő. Viszont tetten lehet érni, mert a rossz szándék előbb vagy utóbb leleplezi önmagát.