A mérnök és a séf ugyancsak kreatív

A Kubából világhódító útjára indult lakáséttermek már Magyarországon sem számítanak újdonságnak. Megélni belőlük ugyan nem lehet, de a lakás­étterem tökéletes arra, hogy egy hobbiszakács kiélje benne mindazt a jót, amit a vendéglátás adhat, miközben a vendégek is élvezhetik a hely előnyeit.

Géczy Miklós közel 60 évesen vágott bele a nagy kihívásba. Mi visz rá egy szakmáját amúgy szerető embert, aki gyártás-, majd anyaggazdálkodási vezetőként dolgozott egész életében, hogy száznyolcvan fokos fordulattal valami teljesen más fába vágja azt a bizonyos fejszét?

– Az utolsó 12 év, amelyet egy multicég vezetésével töltöttem, elég megterhelő volt. Az élet aztán úgy hozta, hogy elváltak útjaink – mondta az előzményekről Géczy Miklós, akinek az elválás újabb lökés volt: valósítsa meg régi nagy álmát, és főzzön másoknak!

Beiratkozott hát egy vendéglátás-szervező tanfolyamra, amely pultos, szakács, felszolgáló és étteremvezető végzettséget adott, vett egy lakást és belevágott.

– A feleségem azt mondja, annak idején beköltöztem a konyhájába, amit aztán a saját területemként kezeltem – nevetett Miklós. – Tény, hogy úgy alakult az életünk, mindig én főztem otthon, ha vendégek, vagy a család jött. Mivel sok dicséretet kaptam, elkezdtem azon gondolkozni, ki kellene lépnem az otthoni keretek közül. A feleségem támogatott ebben és mivel a fiaim már felnőttek, a főzés maradhatott hobbiszinten, nem kellett, hogy a megélhetésünk alapja legyen – mondta Miklós, akitől azt is megtudtam, konyhájában nem a legutolsó trendek szerint készülnek az ételek, inkább – a tradíciók mentén haladva – olyan fogásokat kínál, amelyeknek otthon nem áll neki az ember, netán ritkán, vagy egyáltalán nem szerepelnek az éttermek étlapjain. Ilyen a Wellington bélszín, vagy például az igazi krampampuli (cukorral kevert, fűszerezett alkoholos ital, melyet fogyasztás előtt rövid időre meggyújtanak).

– Izgalmas kihívás a vendégek ízlésének megfelelő, egyéni ételsor összeállítása. Egy lakásétteremben nincsen étlap, az ételeket előre egyeztetjük az érkezők igényeinek megfelelően, amihez italsort is ajánlok. Akadnak különleges kívánságok is, például, hogy ne legyen az ételekben se rozmaring, se fahéj – mondta Miklós, aki nem használ szakácskönyvet, arra alapoz, amit az évek során megtanult, saját maga kikísérletezett. Mérlege sincs. Egy precíz mérnöknek? – kérdezem én, mire Miklós azt mondja, a főzés és a mérnöki munka nem a precízségben, inkább a kreativitásban hasonlít.

Egy idő után persze fény derült a gyökerekre is: a nagypapa Veszprémben működtetett szeszfőzdét, likőr- és borkereskedést és pincemesterként is dolgozott a püspökségben. S vannak legendák az anyai nagymama és nővére kifőzdéjéről is. De Miklós szerint főleg gyerekkori konyhai élményei befolyásolták. Még ma is emlékszik a hangra, ahogy a nagymama végigsimított nyújtás közben a sodrófára tekert tésztán.

Egy éve megkeresték és állást ajánlottak neki az eredeti szakmájában. A mostani munkája azonban jóval nyugodtabb, amely mellett jut idő főzni, vendégeket fogadni, de nincsen rajta nyomás a bevételt illetően.

Mi hát a tanulság? Sose adják fel az álmaikat!