A szurkolói lélektanról

Unokahúgom, Edina eszetlen nagy Újpest-fanatikus. Gyerekkora óta az: édesapjától örökölte a szenvedélyt, ő látta lilában az egész világot, s ő volt az, aki már lánya hatéves korában elkezdte a megfertőzést – vitte őt meccsekre, sőt, amikor kiderült, hogy Edina jól korcsolyázik, beíratta az Újpest hokisulijába. (A hatéves lányt…) Ahogy Edina idősödött, úgy nőtt benne is egyre nagyobbra a szurkolói láz – mostanra ott tartunk, hogy a Facebook-oldalát elárasztják a lila bejegyzések, a profilképe az Újpest (nyilván!) régi címere, alkarján tetoválás formájában ott feszít az alapítás éve, s persze minden meccsen ott van, a lila füstbombát úgy pattintja be olyankor a kabátja titkos belső zsebébe, mint más a mobiltelefont.

Pedig azóta ő is felnőtt, sőt anya lett – erős a gyanúm, hogy

kislányának a második neve nem véletlenül lett Lilla.

A rajongás, sokáig úgy festett, mindennél erősebb, amikor például kiderült, hogy öcsémmel elmentünk Győrbe egy Fradi-meccsre (volt rá esély, hogy ott lesz a bajnokavatás, mennybe megy a fővárosi csapat, ezért szeltük át a fél országot), hetekig nem állt szóba velünk. (Öcsém amúgy sem a szíve csücske, mivel ő meg Fradi-fanatikus – el lehet képzelni, milyen a hangulat a nagy, családi születésnapozásokon…) Szóval Edina szíve, agya az Újpesté. Elfogadta ezt mindenki, így szeretjük őt.

Ám egyszer csak belépett Edina életébe Sanyi. Aki egy teljesen normális, jólelkű srác, égig érő kedvességgel. Egy baj van csak vele, igaz, az komoly: Fradi-szurkoló. Na, nem fanatikus, nincs tetoválása, nem zöld a Facebook-oldala, nincs ott minden meccsen, de a szíve a zöld-fehérekhez húz. Amikor ez kiderült az egyik nagy, családi születésnapozáson, mindenki értetlenkedett. Öcsémet kivéve, ő gonoszul mosolygott. Kiderült, hogy ő is segített a fiataloknak egymásra találni. Nekünk, többieknek (amellett, hogy körülbelül hetven poént elsütöttünk a kitudódás utáni negyedórában) egyetlen kérdés furdalta az oldalunkat. Hogy tudniillik mi van akkor, ha a focira, a magyar klubfocira terelődik a szó. Edina megadta a választ: nem terelődik. Soha, semmikor. De hát az hogyan lehet, kérdeztük. Úgy, válaszolta, hogy ha ő itt van mellettem, akkor mindent zárójelbe tudok tenni. Mindent? – kérdeztük. Mindent, válaszolta, majd hozzáfűzte: de amikor összekapunk, akkor minden visszajön. Teljes erőből. S akkor nincs kegyelem, tette hozzá, immár pengeszájjal.

Ennyiben maradtunk.