Cabo da Rocán, az európai kontinens legnyugatibb pontján jártunk

A fővárosból, Lisszabonból a magyar turista biztosan elindul kirándulni, leginkább Estoril felé, hiszen a tengerparti üdülőhely magyar politikai vonatkozásokkal bír. Akit azonban kevéssé érdekel Horthy Miklós emigrációja, az enyhén északnyugat felé veheti az irányt, hogy vonaton, kocsival vagy busszal jusson el a 40 kilométerre található hófehér-piros világítótoronyig, amely az európai kontinens legnyugatibb pontjára épült. Cabo da Roca (Szikla-fok) fenséges szikláját mi vonattal közelítettük meg. Sintrába érkezvén, a pályaudvarhoz (amelynek a csempedíszítése külön megérne egy misét) közeli buszpályaudvaron választhatunk járatot a 18 kilométeres továbbhaladáshoz. A járművek gyakran indulnak, a tömeg (mert az mindig van) pedig hozzánk képest fordítva mozgott.

Az utas úgy érzi, biztosan be fogunk hajtani egy hálószobába vagy kocsmába

Ekképp jártunk jól. Menet közben jöttünk rá, hogy először mindenki a sintrai domboldalak kastélyaihoz igyekszik, a portugál királyok nyári rezidenciáihoz, csak délután indul invázió az óceán partjára, nyilván azért, hogy a káprázatos napnyugta ott érje az utazót. Ha ehhez nem ragaszkodunk, viszonylag szellős buszon utazhatunk a nyár kellős közepén. Az út nem hosszú, de annak fog tűnni a rengeteg apró hegyi kanyar, emelkedő, lejtő, szerpentin s a mellettük sorjázó apró falvak miatt. Amikor az utas úgy érzi, biztosan be fogunk hajtani egy hálószobába vagy kocsmába, oly szűk az út, akkor a falusiak jó utat intenek. A helybéliek nem csodálkoznak, csak mi: a buszmegálló néha olyan meredek szakaszon van, hogy szinte ki kell mászni a járgányból. A Cabo da Roca a középkori vitorlás hajósok jóvoltából a „lisszaboni szikla” nevet is viselte egykoron.

Mintegy 140 méterre emelkedik az Atlanti- óceán szintje fölé, tetején világítótorony és a turistákat fogadó létesítmény áll. Egyik itiner sem hagyja ki: a portugálok nemzeti költője, Luís de Camoes (1525?–1580) is szólt róla, jelezve, itt ér véget a föld, és kezdődik a víz. A kevéssé költői, inkább prózai megállapítást mi is nyugtázzuk, tényleg. Ám ha valaki e helyen pillantja meg életében először az óceánt, s elképzeli, odaát már Dél-Amerika partjai, líraian szentimentális hangulatba kerülhet. Drámai aláfestést ad a víz alanti morajlása, a kövek évszázados pusztulása. Valamint a hírek is, hogy nem tanácsos a fakorlátok által kijelölt ösvényről letérni, mert könnyen lezuhan az ember. (Ottjártunk előtt pár héttel egy lengyel házaspár lelte ott a halálát, mert jobb pozíciót szerettek volna a szelfinek.)

Erős a csábítás, hiszen a fakorlát valóban nem akadály. Álljunk ellen, elvégre mi az a pár méter az óceán irdatlan víztömegét bámulva… A táj markáns, a páratelt levegőben hamar elmosódnak a körvonalak, a növényzet alacsony, a kő és a por csikorog a bakancs alatt. A 22 méter magas világítótorony (1772-ben építették, csak 1843-ban változtattak rajta) és a kiszolgálóépület fehére vakít (működő navigációs pont, amelynek fénye 25 tengeri mérföldre is ellátszik éjszaka). A kereszttel jelölt emlékhelynél nagy a tülekedés a fotózkodás miatt, az étterem annál kényelmesebb. Az utazók erős tengeri szélről számolnak be, nekünk szerencsénk volt, a júliusi délidőben épphogy lengedezett az óceán lehelete.