Fölöttünk a keresztek

Harminchat éve léptem át először a szerkesztőség küszöbét, és ma már csaknem mindenki halott azok közül, akiket akkor megismertem. Eleinte természetesnek éreztem, hogy eltávoznak az öregek, hiszen kevesen voltak közöttük olyanok, akik az egészséges életmód hívei lettek volna. Mostanában döbbentem rá, már az én korosztályom van soron. Mert eltelt egy élet java, miközben együtt kellett dolgoznunk rendszerváltással, szegénységgel, depresszióval, betegségek tucatjaival. És, miközben mostanában jobbára már mindenki csak a koronavírusról beszél, azért régi jó barátunk – hiszen jobb, ha az ördög is az –, a rák sem felejtett el minket.

Ma van a rákellenes küzdelem világnapja és bár erről igyekszünk keveset beszélni, nem sokan vágynak arra, hogy megírják erről a véleményüket. Mert ez túl személyes. A betegség eleve stigmatizál, és ismerem embertársaimat annyira, hogy tudjam, sokan kárörvendenek, amit leírni vagyok kénytelen. Nagyszüleim rákban haltak meg, apám már az ötödik műtéten van túl, nagyobbik fiam pedig – ha velünk az Isten – nemsokára túlélőnek bizonyul. Szörnyű e betegség, amit a koronavírus még hatékonyabbá tett. Ám nem lehet eléggé szörnyű ahhoz, hogy ne vállalnám el bármelyik hozzátartozóm helyett ezt a keresztet.

De ezt nem lehet. Nem láthatjuk, mi vár ránk, mit kell és lehet tennünk egy olyan világban, amikor keresztény hitünket önfeledt és gúnyos támadások érik. A rák, és annak következményeként több betegség súlya, bekövetkezésének váratlansága szerénységre és alázatra kellene, hogy neveljen. Ám aki támadja, az is megérdemli a feje fölé a keresztet: hiszen ez a hitünk lényege.