Lehet, hogy idegen űrhajó lépett a Naprendszerbe

Ha összevetjük az általunk jól ismert üstökösökkel, a Naprendszert azóta elhagyó, nagyjából 800 méter hosszú Oumuamua külalakja és viselkedése valóban egészen különös volt;

amikor a Föld közelébe ért, mozgása felgyorsult, mintha meglökték volna.

Mai napig nincs kielégítő magyarázat arra, ez miként történhetett – írja az Origo.

Elméletek persze akadnak, ám ezek többsége természetes okokat feltételez a háttérben. Eszerint az objektumot hidrogén alkotja, ami napközelbe érve elpárolog, és ez a láthatatlanul távozó gáz hajtja meg az üstököst.

Ezt vitatja az a tanulmány, amit augusztus 17-én publikáltak az egyébként rangos The Astrophysical Journal Letters című csillagászati folyóiratban. A szerzők, Avi Loeb (Harvard Egyetem) és Thiem Hoang (Koreai Csillagászati és Űrtudományi Intézet) szerint a hidrogén-hipotézis nem működne a valóságban, és azt is leírják, miért.

Hogyan viselkedik egy hidrogén alkotta üstökös?

Mielőtt erre rátérnénk, érdemes a hidrogén-hipotézist kicsit alaposabban megismerni.

Az Oumuamua csillagközi eredete akkor vált nyilvánvalóvá, amikor megállapították, hogy pályája hiperbolikus, és elhagyta a Naprendszert.

Az első furcsaság, ami a csillagászoknak feltűnt, hogy eltérően a többi üstököstől, nem húzott maga után csóvát.

Az üstökösök jellemzően a Naptól távolabb eső területekről származnak, a felszínükön lévő jég pedig azonnal párologni kezd, amint a csillagunkat megközelítik.

Ez a kigázosodás valójában a csóva, amit szinte minden kométánál megfigyelhetünk.

A távozó gáz úgy hajtja az üstökösöket, akár a rakétahajtómű, és mivel a Nap közelében a párolgás erősebb, elképzelhető, hogy az égitest itt nagyobb lendületet kaphat.

Szintén a The Astrophysical Journal Letters közölte azt a korábbi tanulmányt, ami szerint az Oumuamua részben vagy egészben molekuláris hidrogénből (H2) áll.

A hidrogén fagyáspontja -259,2 Celsius-fok, vagyis az ilyen anyagból felépülő objektumok csak nagyon hideg helyen tudnak kialakulni.

A publikáció megállapításai alapján azonban egyáltalán nem elképzelhetetlen a „hidrogénüstökösök” létezése, ezek kigázosodását pedig a Földről nem tudnánk megfigyelni – így csóvájukat sem láthatjuk.

Mi a baj a természetes okokat magyarázó elmélettel?

Hoang és Loeb számításai szerint

már a leghalványabb csillagfény is meg tudja akasztani az Oumuamua-méretű hidrogénüstökösök kialakulásának folyamatát

– a hidrogén alkotta jégszemcsék még az előtt megolvadnak, hogy nagyobb égitestekké állnának össze. Az meg egyenesen lehetetlen szerintük, hogy egy óriás hidrogénjéghegy úgy utazzon több fényévnyi távolságot, hogy időközben ne essen szét a csillagok által sugárzott hő hatására.

Loebék igazát még a hidrogén-hipotézist vázoló tanulmány szerzője, Darryl Seligman is elismeri. Éppen emiatt úgy gondolja, hogy az Oumuamua „mindössze” 40 millió éves lehet, és valahonnan a „közelből” származik. Ez az idő elég ahhoz, hogy a kigázosodás szivar alakú objektumot formáljon az üstökösből anélkül, hogy az darabjaira hullana.

Már csak az a kérdés, mi a származási helye az égitestnek. Ezt valószínűleg sosem fogjuk már biztosan megtudni, Seligman azonban két lehetséges forrást is megjelöl; a fiatal csillagokat magába foglaló Carina és Columba csoport 35-40 millió éve formálódott, így akár ezekből a régiókból is kilökődhetett az Oumuamua.

Loebék természetesen vitatják az elképzelést, szerintük a Carina és Columba nem ideális hely a hidrogénjégtömbök keletkezéséhez, amik inkább nagyobb molekuláris felhők környékén alakulnak ki.

A rejtélyes égitest körüli viták valószínűleg nem csillapodnak majd az elkövetkezendő években sem.

Borítókép: illusztráció