Takács Károly kezében felrobbant egy gránát, mégis olimpiai bajnok lett belőle

Igaz, oly korban született, amikor gyorsan kiderült, ki a férfi, ki a magyar. (Egy kis kitérő erről… Vasárnap a pákozdi katonai emlékparkban ökumenikus istentiszteletet tartottak, s ennek során Jákob János dandártábornok, protestáns tábori püspök egy középkori mondást idézett: „A nehéz idők erős embereket formálnak.”) Ilyen volt az 1910-ben született Takács Károly is, aki a nagy háború idején élte legfogékonyabb ifjúkorát, s bizonyára hazaszeretete és kalandvágya hajtotta arra, hogy az elemi iskola után a honvédtiszthelyettes-képzőben, a Ludovikán tanuljon tovább. Azokban az években szeretett bele a lőfegyverekbe, és gyorsan kiderült, hogy amit ő megcélzott és eltalálható volt, azt biztosan el is találta. Kispuskával kezdte, aztán 19 évesen áttért a pisztolyra, de közben – ez akkoriban megszokottnak számított – rövid távon jól futott, súlyt emelt, bokszolt, télen pedig síelt.

De egyértelműen a lőtéren bizonyult őstehetségnek, az egyetlen olyan magyar olimpiai bajnokunk lett lövészetben – a gyorstüzelő pisztolyban győzedelmeskedett –, aki London után ismételni tudott, és megvédte elsőségét Helsinkiben.

De ne szaladjunk ennyire előre. Megszállottan, mégis fegyelmezetten edzett, készült az előtte álló kihívásokra, ám volt egy bökkenő: valamilyen ostoba tiszti gőgből kifolyólag még élt egy szabály, amely szerint csak tisztek kerülhettek a válogatott keretbe, és indulhattak el az olimpián. Ezért történhetett meg, hogy lemaradt az 1936-os berlini olimpiáról, ahol olyan német és svéd, hozzá hasonló altisztek győztek, akiknél ő jobb eredményeket lőtt. Nálunk is leesett aztán valakinek, hogy így hazánknak kevesebb maradt egy aranyéremmel, egy dicsőséggel éppen akkor, amikor arra a revízió lázában élő országnak talán a legnagyobb szüksége volt.

Aztán bekövetkezett a baleset, amely őt csaknem az ismeretlenségbe, ám valójában a legendák közé emelte. A Veszprém melletti kiképzőterületen – amely ma is Európa legnagyobb lőtere – éppen gránátot szerelt egy hadgyakorlaton, amikor bekövetezett a detonáció, és a felrobbant gyutacs leszakította Takács Károly jobb kézfejét. Úgy tűnt, mindennek vége, hiszen felgyógyulása után hetvenöt százalékos rokkantnak nyilvánították, és olyan állapotban nemhogy a sportkarrierjének kellett volna búcsút mondania, de katona sem lehetett már. Azonban a honvédelmi miniszter kérésére Horthy Miklós kormányzó különleges engedélyt adott ahhoz, hogy megőrizhesse egyenruháját. Az erről szóló rendelkezést sokat idézték, mi is megtesszük: „Takács Károly ht. őrmesternek a tényleges szolgálatban kivételes kegyelemből való meghagyását engedélyezem: Horthy.”

Talán ez adott számára elegendő erőt az újrakezdéshez. Ahhoz, hogy megvalósítsa a lehetetlent, megtanult a bal kezével is úgy lőni, mint korábban a jobbal tette, a szerencsétlenség előtt. Hihetetlen akarattal, tökéletesen meg tudta szokni, hogyan kell célra tartani, és remegés nélkül lőni a tízeseket. Azt mondják, aki valamilyen sportágban – például asztaliteniszben vagy kézilabdában – mindent egyik kezére alapozva gyakorol be, az nem tud úgy váltani, hogy azzal ne rontsa le a teljesítményét. Ez a papírforma. Ezt megcáfolva Takács Károly előbb bal kézzel is országos bajnok lett, majd csapatban megnyerte Svájcban a világbajnokságot: közben bizonyára már a következő olimpiára gondolt.

Ám hiába, mert ahogyan előbb az egyéni sors, később a világtörténelem szólt közbe egy újabb világháború formájában. Miközben két olimpia is elmaradt (az 1940-es és az 1944-es), a magyar honvédtiszt a frontra került, 1945-ben amerikai fogságba esett. Miután hazajutott, megint nem tudott másra gondolni, csak az olimpiára. London aztán meghozta számára az elégtételt sok szenvedés után. Bár akkor is voltak, akik megpróbálták megakadályozni részvételünket a nyugati demokrácia nevében, a nemzeti csapat nagyszerűen szerepelt úgy, hogy egyike voltunk azon államoknak, amelyek a legnagyobb áldozatot hozták a világégés során emberben és anyagiakban egyaránt… A tíz olimpiai aranyéremből egyet – az akkor már 38 éves – Takács Károly nyakába akasztottak. A gratuláló angolok nem értették, miért bal kézzel fog kezet, azt hitték, ez egy furcsa magyar szokás. Előre megírta győzelmi nyilatkozatát, amely így szólt: „Azt mondja a közmondás. A tehetség a nemzeté, a szorgalom az enyém. Tehát ennek az olimpiai bajnokságnak csak az egyharmada az enyém, kétharmada a hazámé, Magyarországé. Azoké, akik hozzájárultak ahhoz, hogy én olimpiai bajnok lehessek.”

Győztesként, világcsúcsokkal érkezett hát négy év múlva Helsinkibe. Régen igazi mesterlövész volt már akkor. Feleki László Tizenhat nap című könyvében – a szemtanú hitelességével – így írja le a finn fővárosban zajló verseny döntő pillanatait:

„Megkérdezem Takácsot, hogy mi történt az utolsó sorozatnál, miért várt ki. Csóválja a fejét:

– Akkor bújt el a Nap. A világítás egyszerre megváltozott, a fekete célgömb nem érvényesült. Azért vártam, azért húztam egy kicsit az időt, hogy hátha kibújik a Nap. Aztán tovább már nem akartam várni, ne mondják azt, hogy egy magyar versenyző feltartja a versenyt. Nem bújt elő a Nap, de én lőttem. Hát ennél jobban nem sikerült. Ha nem bújik el a Nap, nagy eredmény lett volna. De azt hiszem, ez is elég lesz.

Aztán megkérdezi, hogy körülbelül mikor kerül sor a szétlövésre. Amikor meghallja, hogy öt óra előtt bajosan, megnézi az óráját.

– Akkor még van idő hazaszaladni Otaniemibe.

Csodálkozva néznek rá: nem várja meg a többieket? Akkor még nem lőtt sem McMillan, aki az első napon 290-et lőtt, sem a finn Linnosvuo. Takács olimpiai bajnoksága attól függ, hogy ezek ketten mit lőnek.

– Még nem ebédeltem. Nem tudok tele gyomorral versenyezni. Még éppen van időm megebédelni, s jövök vissza a Szilárdék szétlövésére. 
És már indul is…

A helsinki olimpia egyik legérdekesebb mozzanata volt ez. Takács nyugodtan hazament ebédelni, mintha tudta volna, hogy már megnyerte a versenyt. Mintha tudta volna, hogy 579-e egyaránt megremegteti az amerikai és a finn kezét. Amikor délután visszarobogott Malmiba, az argentin Valiente, londoni versenytársa futott elébe, és kézzel-lábbal magyarázta a nagy újságot:

– Finis…champion…”

Arra készült egész életében, hogy minden körülmény között jól lőjön, tudatosan gyakorolt a fényviszonyok változásakor is. Ez Helsinkiben „bejött”. A korabeli újságokban olvasható, hogy az eredményhirdetés után körülvették a riporterek. Takács Károly elővette zakója belső zsebéből az előző éjszaka írt győzelmi beszédét, és átadta az újságíróknak. A világ legjobb pisztolyosa a gyorstüzelők között még akkor is utált nyilatkozni.

A következő olimpián, Ausztráliában már 46 éves volt, jött egy másik korosztály. De soha nem szakított a lövészettel, a Honvédban sok ezer fiatalnak tanította meg a fegyver tiszteletét, azt, hogyan kell becsülettel teljesíteni. A Magyar Néphadsereg halottjától 1976-ban köszöntek el örökre. Takács Károly alezredes bizonyosan tagja a legnagyszerűbb magyarok égi seregének. 

Az Aranyos hősök előtt tisztelgünk - Az Aranycsapat Alapítvány elnökének, Kű Lajosnak a kezdeményezésére rövidesen felavatják a székesfehérvári Bregyó közben lévő olimpiai parkban Melocco Miklós szobrászművész alkotását, amely az 1952-es helsinki olimpián részt vevő magyar sportolóknak állít emléket. Hazánk legeredményesebb olimpiai szereplésén 16 arany-, 10 ezüst- és 16 bronzérmet szerzett a magyar küldöttség, az éremtáblázaton csak az Egyesült Államok és a Szovjetunió végzett Magyarország előtt. A szeptemberi avatásig hátralévő időben az aranyos hősök történetét idézzük fel sorozatunkban, amellyel az örök időkig szóló nagyszerűség előtt tisztelgünk.