A román megszállók októberben vonultak ki

Szinte természetes, hogy jelentősége, pozíciója miatt Székesfehérvár és Fejér megye ebből sem maradhatott ki. A részletekről Vizi László Tamás történész, a Kodolányi János főiskola rektorhelyettese számolt be lapunknak.

Fejérvármegye Hivatalos Lapja 1919. augusztus 9-én rendkívüli számának első oldalán közölte: ”…a Tanácsköztársaság és tanács kormányzati rendszer megszűnt. A volt tanácskormány által kibocsájtott összes rendeletek érvénytelenek. A magyar törvények teljes joghatállyal életbe léptek.” Az alispán ezek után nyomatékosan arra kérte a lakosságot, „hogy ezt vegye tudomásul és ezek után senki másnak, mint a vármegye tisztviselőinek ne engedelmeskedjék, semmiféle utasítást másoktól el ne fogadjon, azokat végre ne hajtsa.” Mit jelentett ez a változás a mindennapi életben?

Újjászervezett közigazgatás

- Újjáalakult a városi katonai parancsnokság, a lefegyverzett és feloszlatott Vörös Őrség helyett ismét a rendőrség és a gyorsan megszervezett polgárőrség vette át a közrend biztosításának a feladatait, majd Kerekes Lajos helyettes polgármester irányításával megkezdődött a forradalmak előtti közigazgatás újjászervezése – idézte fel Vizi László Tamás történész.

- Székesfehérvár törvényhatósági bizottságában, az 1919. augusztus 14-i ülésen olvasták fel a jogállapot visszaállításáról szóló belügyminiszteri rendeletet. Az előterjesztő Csitáry G. Emil főjegyző, a későbbi legendás városvezető volt. Eközben a Budapestre 1919. augusztus 4-én Gheorghe Mardarescu és Constantin Dumitrescu tábornokok vezetésével bevonuló és a fővárost megszálló román királyi haderő tovább folytatta útját nyugat felé.

Mert a román katonai előrenyomulásról szóló hírek igaznak bizonyultak. A román csapatok Fejér vármegyébe három irányból vonultak be: a Budapest-Biatorbágy-Bicske-Vérteskozma-Kisbér, a Budapest-Tárnok-Baracska-Pákozd-Székesfehérvár, valamint a Budapest-Érd-Ercsi-Pusztaszabolcs-Dinnyés-Székesfehérvár útvonalon.

- A Dunántúlra bevonuló megszálló román csapatok parancsnokságával a Siófokon székelő magyar Fővezérség intenzív tárgyalásokba kezdett – folytatta Vizi László Tamás. – Ezeket szervezetileg a Fővezérség alárendeltségébe utalt hadügyminisztériumi összekötő irodának erre a feladatra létrejött részlege koordinálta, de a tárgyalások közvetlen irányítója Horthy Miklós, a nemzeti hadsereg fővezére és Soós Károly tábornok volt. Soós augusztus 28-án azt jelentette Horthynak, hogy a „Mardarescuval tegnap délelőtt folytatott tárgyalások arra az eredményre vezettek, hogy románok az előnyomulást a Dunántúlon folytatni nem fogják, ha magyar csapatok sem mozognak, és ha a szervezés be lesz szüntetve.”

A jelentés időpontjában a román hadsereg a Dunántúlon a Győr-Ménfő-Tényő-Pápateszér-Gyertyánkút-Márkó-Nemesvámos-Papkeszi-Peremarton-Nádasdladány-Úrhida-Kuruchalom- Dinnyés-Pusztaszabolcs-Adony vonalon állomásozott és e vonaltól keletre és északra lévő területeket tartotta megszállása alatt. Valójában ez a vonal jelentette a Dunántúlon a demarkációs határt a román királyi hadsereg és a magyar nemzeti hadsereg között, bár hivatalosan fegyverszüneti megállapodás a felek között nem jött létre.

Kijátszott megállapodások

- Sem a románok, sem pedig a magyarok nem tartották magukat a szorosan vett megállapodásokhoz, illetve mindkét fél igyekezett kijátszani azt – jegyezte meg a történész, majd hozzátette, hogy a nemzeti hadsereg folyamatos szervezéséről szóló román érvek alapjában véve igazak voltak.

A Dunántúl meg nem szállt területein a nemzeti hadseregbe való toborzás ugyanis gőzerővel zajlott, s nem volt ritka az az eset sem, amikor a románok által megszállt területeken is folyt az agitáció. Erre példa az augusztus 14-i székesfehérvári eset, amikor egy magyar tiszti csoport a városban toborzó plakátokat ragasztott ki, majd sietve távozott.

- A románok csak a vármegye stratégiailag fontos pontjait tartották tartósan megszállásuk alatt. A Budapest-Székesfehérvár közötti útvonal biztosítása érdekében Tárnokon állomásoztattak nagyobb helyőrséget, főerőiket azonban Székesfehérvárra koncentrálták. A vármegye települései közül még Bicskén és Etyeken volt tartósabb ideig román megszállás. A községek és falvak túlnyomó része elkerülte ezt, de az időközönként rekvirálás, némi fosztogatás és zsákmányszerzés céljából megjelenő román járőrök többször nyugtalanították a lakosságot. Az atrocitásokat elkerülendő az újjászerveződő csendőrség és a községi elöljáróságok többször is felhívást intéztek a lakossághoz, hogy a román katonasággal szemben ne lépjenek fel erőszakosan, mert az a megszállók részéről alkalmat adhat erőszakosságra, megtorlásra. Számos helyen maguk az elöljáróságok igyekeztek tompítani a helyzeten azzal, hogy maguk vásároltak élelmiszert a rekviráló román katonaság számára.

Székesfehérvárra 1919. augusztus 9-én érkeztek meg a románok előőrsei. Bevonulásuk konfliktus nélkül történt. Miután egy lovas járőr este fél 6-kor megjelent a vármegyeház előtt, s jelentette, hogy román lovasok és tüzérek érkeznek a városba, dr. Zavaros Aladár rendőrfőkapitány és Simon Sándor tanácsos Fehérvár határában, a budai úti sorompónál fogadta a megszálló csapatokat és parancsnokuktól, Totescu őrnagytól „humánus bánásmódot kért.” Totescu válaszában kiemelte, hogy „céljuk a bolsevizmus elsöprése s a lakossággal barátságos viszonyban fognak élni. A város belügyeibe nem avatkoznak.”

Kenyéren és vizen

A történész kiemelte: azt, hogy a román megszállás valójában mit jelent majd a városra és annak lakosságára nézve, előre vetítette a megszállás másnapján a városba visszatérő Prohászka Ottokár püspök naplóbejegyzése.

E sorokat jegyezte fel: „Itt már románok voltak, fogdossák a közélet jeleseit s kenyéren és vízen tartják s priccsen altatják.” A Székesfehérváron magukat bekvártélyozó előőrsöket nyolc nap múlva követték a megszálló főerők. A román katonaságot a 17-es honvéd gyalogezrednek, illetve a 69-es közös gyalogezrednek a körleteiben helyezték el. A főhadiszállást a Magyar Király szállóban rendezték be.

- A román megszálló előőrs parancsnokának ígéretéből semmi sem teljesült. Éppen ellenkezőleg, a románok tényleges megszállóként viselkedtek – folytatta Vizi László Tamás. – Megszállták a város stratégiai pontjait, ellenőrzésük alá vették a laktanyákat, a távírdát, a postát és a vasútállomást. Lefegyverezték a rendőrséget és a polgárőrséget, s kötelezték őket fegyvereik beszolgáltatására. Ők azonban csak az elavult fegyvereiket adták le, a jó állapotban lévőket elrejtették. Szigorú cenzúrát vezettek be, s meghatározták a helyi újságoknak, hogy milyen tartalmú híreket közölhetnek.

Székesfehérvár közel két hónapos román megszállása óriási tehertételt jelentett a városra és a lakosságra. Napirenden voltak az atrocitások, fosztogatási és zsákmányszerzési akciók. A románok korlátozták a lakosság mozgását, rendszeresek voltak az igazoltatások, házkutatások, és szünetelt a városban a telefonszolgáltatás is. A lakosságot házaikban, a szőlőhegyen, a földeken egyaránt megtámadták a románok, s mindennaposak voltak a katonák által elkövetett bántalmazások.

Este közlekedni tilos

- Miután Székesfehérvár a magyar-román demarkációs vonal peremén helyezkedett el, a nemzeti hadsereg járőrei többször átlépték a demarkációs vonalat, számos esetben be is nyomultak Fehérvár külterületeire. Gerota alezredes erre hirdetményben közölte a lakossággal, hogy „az utcán való tartózkodás és közlekedés este 8 óra után szigorúan tilos. Fent jelzett időben minden nyilvános és üzlethelyiségek lezárandók. Figyelmeztetem a lakosságot, hogy az első lövés hallatára a hadiállapot megkezdődik, s azután senki sem jöhet ki lakásából, mert ki lesz téve annak, hogy agyonlövetik.”

Szeptember 19-én a budapesti antant misszió jegyzékben közölte, hogy a román királyi haderő kiüríti a Dunántúlt, erre a megszállókat szeptember 22-én szólították fel. Október 1-jén rögzítették a kiürítés mozzanatait, s kijelölték a demarkációs vonalakat. Összességében a két hónapos román megszállás mintegy ötmillió koronányi kárt okozott a fehérváriaknak, amiből a város egymillióval tudta csak kárpótolni a lakosságot.

- A megszálló csapatok október 7-én reggel kezdték meg kivonulásukat a nemzeti zászlókkal feldíszített Székesfehérvárról. A kivonuló románok helyét azonnal elfoglalta a városi rendőrség, és előkerültek az elrejtett fegyverek is. A nemzeti hadsereg első százada egy huszárfőhadnagy vezetésével vonult be az egykori koronázó városba, ahol a Városház téren lelkes ünnepléssel fogadták őket. A főerő Horthyval az élen 1919. október 12-én ünnepélyes keretek között érkezett meg Székesfehérvárra, véget vetve ezzel a város és a megye román megszállásának – zárta a múltidézést Vizi László Tamás.