Egy mindig tettre kész nő a vértesboglári Genczwein Terézia

Genczwein Terézia munkásságáért augusztusban Vértesboglárért elismerő oklevelet vehetett át. Ez adta a beszélgetés apropóját, amelyre otthonának kicsi, de kellemes konyhájában kerítettünk sort. A szűk egy óra alatt egy maximalista, állandóan tenni akaró, munkájára időt és energiát nem sajnáló ember képe bontakozott ki, akinek élete azért nem volt – ahogy mondani szokták – fáklyás menet.

– Négyéves voltam, amikor Csákvárról Boglárra költöztünk. A nevünk után bárki azt gondolná, svábok vagyunk, ám valójában a Genczwein annak a sváb családnak a neve, akik nagyapámat örökbe fogadták. A régi történetekről azonban keveset tudok, mert édesapám hatéves koromban, 32 évesen halt meg – vágott mindjárt a közepébe Terézia.

Huszonöt évesen megözvegyült édesanyja egyedül nevelte őt és húgát. Nem volt könnyű életük. Terézia – édesapja korai halála miatt – orvosnak készült, ám végül, némi kitérővel, tanár lett. A gimnáziumot otthagyva, 16 évesen a budafoki falemezgyárban kezdett dolgozni, közben érettségizett le. Miután egy munkabalesetben részlegesen elvesztette két ujját, irodai munkásként folytatta.

– Még az érettségi előtt férjhez mentem, aztán megszületett a lányom. Gyes után kerültem a boglári iskolába, akkoriban még lehetett képesítés nélkül tanítani. Közben persze megszereztem a tanítói diplomát, majd elvégeztem a matematika szakos tanárit is – mondta Genczwein Terézia, aki a matek mellett később informatikát is tanított. Az utolsó hét tanévben – szeptembertől nyugdíj előtti sétálóidejét tölti – igazgatóhelyettes volt. Ha pedig az ember értelmiségi egy faluban és tele van tenni akarással, szinte törvényszerű, hogy képviselő lesz.

– 1994-ben indultam képviselőként a választásokon. Abban az időben nagyon ki akartam forgatni a sarkából a világot, és határozott véleményem volt mindenről. Úgy éreztem, ha valakinek, hát nekem tanárként kötelességem feladatot vállalni a falu életében. A következő ciklusban alpolgármester lettem Bauer Jánosné mellett, majd lemondása után megnyertem az időközi választást és polgármesterként folytattam – elevenítette fel a ’90-es évek eseményeit Terézia, aki hozzátette, akkoriban nem volt a sok feladat megerőltető a számára. Reggel megfőzte az ebédet, aztán ha kellett, beszaladt a hivatalba, majd ment tanítani. Polgármesternek lenni egy ekkora településen nem járt főállással. Minden éjjel végigjárta a falut, pályázatokat nyert Vértesboglárnak, és tagja volt a kistérségi társulás fejlesztési bizottságának is.

A ciklus végén ismét indult a polgármesteri székért, pedig a 2000-es évek elejére egyre nehezebb anyagi helyzetbe kerültek az önkormányzatok, az állami támogatásokat befagyasztották, az önkormányzatok egy része a csőd szélére került. Bogláron sem volt rózsás a helyzet, ám Terézia vállalta, hogy folytatja. Az élet azonban úgy hozta, hogy szoros küzdelemben riválisa győzött a választáson.

– Utólag azt mondom, ha több energiát fektetek a kampányba és személyesen keresem fel a falu lakóit, jobb eredményt értem volna el. Ám ma már tudom, az életemet mentették meg azok, akik nem rám szavaztak. Sok mindent magamra vettem, amit nem kellett volna és ez kikezdte az egészségem. Képviselőnek 2006-ban nem jelöltettem magam – árulta el az egykori polgármester.

Maradt tehát a tanítás. Feladat ott is akadt bőven, mert Terézia mindig szívén viselte a nehezebb sorsú gyerekek iskolai előmenetelét, akikkel tanult, gyakorolt tanítási idő után. Harminchét évet tanítani, főleg ugyanabban az intézményben, csak az tud, akinek a gyerekek jelentik a mindent. – Erőt a munkához egyrészt a saját gyerekeimből merítettem, másrészt mindig az adott feladat motivált – vallotta.

Ám most a tanításnak is vége. Arra a kérdésre azonban, hogy mi jön még, mik a tervek, Terézia csak mosolyog és azt mondja, az megvan és már lépéseket is tett a megvalósítására, de beszélni még nem szeretne róla. Egyelőre élvezi, hogy végre azt teheti, amihez kedve van, és hogy saját magára is jut ideje.