Az uralkodók újratemetésének mikéntjéről Szabados György történészt kérdeztük

A napokban napvilágot látott hírek szerint több magyar uralkodó földi maradványait azonosították a Szegedi Tudományegyetem kutatói a székesfehérvári középkori romkertben talált csontleletek elemzése révén. A szegedi tudósok vizsgálatának kiindulópontja a korábban megtalált III. Béla király DNS-mintája volt. Ennek segítségével sikerült feltérképezni az Árpád-házi rokonokat. Eddig Antiochiai Anna, III. Béla első feleségének csontjait azonosították biztosan, valamint Szent László győri hermájában őrzött koponyájából mutatták ki, hogy III. Béla távoli fiági rokonáé, tehát valóban a lovagkirályé. 

A kutatók Corvin Jánostól, Mátyás király fiától és unokájától, Kristóftól is rendelkeznek DNS-mintával, így megvan az esély arra, hogy Mátyás király földi maradványait is azonosíthassák.

A székesfehérvári osszáriumbeli csontvázak vizsgálatának célja egyrészt, hogy azok méltó sírhelyet kaphassanak, másrészt, hogy jobban megismerjék a magyar uralkodókat. Információink szerint nem kizárt, hogy szombat délelőtt újabb azonosított személyekről kaphat információt a nyilvánosság. Ennek apropóján Szabados Györgyöt, a Szent István Király Múzeum és a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történészét kérdeztük egyebek mellett arról, milyenek voltak egykoron a királyi temetések és milyennek „kell” lennie egy királyi újratemetésnek.

– Erre a azért nem lehet egészen pontos választ adni, mert tudnivaló, hogy egykor a Szűz Mária-bazilikában az első uralkodói temetés 1031-ben történt, Szent Imre herceget tették sírba. Az első királyi temetés 1038-ban Szent Istváné, az utolsó pedig 1540-ben Szapolyai Jánosé volt. Ez több mint fél évezred. Kizártnak tartom, hogy e bő 500 év alatt a temetés szertartásrendje ne változott volna. Bár a Szűz Mária-Bazilikában történt a legtöbb királyi temetés, az uralkodók kétharmada mégis más helyeken tették sírba: van, aki kolostorban vagy maga által alapított templomban nyugszik, tehát még a helyszínnek sem volt protokollja, nemhogy a temetkezési liturgiának – hangsúlyozta a történész, aki arról is beszélt, egy esetleges újratemetés alkalmával az elsődleges szempont a végtisztesség megadása.

– Egy újratemetésnél nem is annyira a királyi mivoltra kell funkcionálni, mert amikor meghalt egy uralkodó, akkor ő már nem király volt, hanem egy halandó ember. Itt adott esetben az embernek kell megadni – újra – a végtisztességet. Kizárásos alapon a katolikus egyház szertartásrendjét kell alapul venni, de nincs kőbe vésett protokoll – teszi hozzá.

A temetés lehetséges helye kapcsán a történész úgy fogalmaz, ha be lehet azonosítani egyes sírok helyét a bazilika romjai között, ott adott esetben illő és méltó új sírhelyet kaphatnak az uralkodók.

– Ebben az is nehézség, hogy az osszáriumba összekeveredetten kerültek csontok, nem lehet minden esetben tűpontosan meghatározni, hogy az adott csont konkrétan melyik sírhelyről került elő. Egy olyan kegyeleti térben kellene elhelyezni ezeket az emberi maradványokat, amelyek alkalmasak akár temetkezési funkcióra is. Annak idején ez a Szűz Mária Bazilika volt – magyarázza Szabados György, aki azt az álláspontot képviseli, miszerint az eddig megtalált és beazonosított csontoknak is vissza kellene térniük Székesfehérvárra, oda, ahová néhai tulajdonosaik végakaratuk szerint temetkezni akartak.

– A beazonosítások által a múlt egy darabja jobban megismerhetővé válik, a nemzeti hagyomány, a kultúrkincs szempontjából a reális tudást bővíti, ezért igen nagy jelentősége van mindenfajta kutatásnak még akkor is, ha egyes eredmények fölött olykor-olykor vita folyik. Az, hogy minél többet akarunk tudni a múltról, alapvető kívánalom. Székesfehérvár szempontjából különösen az, hiszen egykor a Szűz Mária Bazilika volt az ország legfontosabb temploma: Szent Istvántól I. Ferdinándig minden királyunk koronázási helyszíne, uralkodói temetkezések és szentté avatások színtere – zárja a beszélgetést Szabados György.