Székesfehérvártól Minnesotáig: egy kutató sikeres útja

A veszprémi egyetem elvégzése után az MTA Központi Fizikai Kutatóintézetében dolgozott, onnan került előbb Írországba, majd az Egyesült Államokba.  Hosszú, távolba vezető útra indult: ez igaz szakmai életére, de szó szerinti értelemben is. Ma a minnesotai Minneapolis közelében, a világ harmadik legnagyobb diagnosztikai cégénél a legfontosabb feladata új diagnosztikai módszerek, tesztek kutatása és fejlesztése. Korábban olyan analitikai eljárásokon dolgozott, amelyeknek speciális területe a közelgő szívinfarktus kimutatása, a kardiológia, jelenleg pedig az Alzheimer-kór biomarkereinek a fejlesztését végzi. Minap már kettős, magyar-amerikai állampolgárként, elismert és sikeres kutatóként látogatott haza, hogy idős édesanyját és barátait meglátogassa.

– Hol dolgozol jelenleg?

– Egy nagy nemzetközi cégnél, amelyik a vérből történő humándiagnosztika területére fejleszt és árul különböző készleteket. A specialitásom a kardiomarkerek fejlesztése és az Alzheimer diagnosztikája.

– Az Alzheimerről egyre többet tudunk. Milyen irányban folynak a kutatások?

– Ezeket három területre lehet osztani. Egyrészt meg kell érteni, mitől, hogyan alakul ki a betegség, a másik, hogy miként lehet gyógyítani, vagy lassítani a lefolyását, a harmadik pedig a diagnosztika. Azaz miként lehet úgy előre diagnosztizálni, hogy megtaláljuk, melyek lehetnek a rizikós csoportok. Én talán a diagnosztika területéről tudok egy kicsit többet.  

– Miként látjátok jelenleg, kik vannak a legnagyobb veszélyben?

– Jó kérdés. Véleményem szerint nincs kivétel, mindenki veszélyeztetett. Tény, hogy az emberek egyre tovább élnek és ma még nem lehet eldönteni, mi alapján kalkulálható, mely csoportok vannak a legjobban veszélyeztetve. Valaki szerint a nők jobban ki vannak téve a kockázatnak, miközben a legtöbben arról beszélnek, hogy főként az idősebb korosztálynál mutatkozik az előfordulása. Szerintem a kutatások még nem állnak ott, hogy ki lehessen mondani, a népesség mely csoportjai a legjobban érintettek.

– Öröklődik?

– Lehetnek olyan genetikai típusok az emberek között, amelyeknél nagyobb a rizikó. Nem akarok részletesen belemenni a tudományos fejtegetésekbe, de vannak olyan kutatások, amelyek ezt már alátámasztják. Ám ismétlem, ezek még nagyon korai szakaszban járnak, azaz ma még nagyon nehéz megmondani, hogy genetikai alapon kinél fejlődhet ki, és kinél nem a betegség.

– Azt olvastam, egyre többen szenvednek az Alzheimertől. Meg tudod ezt erősíteni?    

– Igen, ezt különböző kimutatások már alátámasztják, azaz meg lehet jósolni, hogy 5-10 év múlva egy 50-100 milliós populációnak hány százaléka szenved majd a kórtól. De kérdés, hogy valóban egyre többen lesznek, vagy egyre jobbá válnak a diagnosztikai módszerek? Azt hiszem, e kettő keveredik, mert egyre többet tudunk róla, egyre többet beszélünk az Alzheimer kutatásáról, és ez annak is köszönhető, hogy a módszerek egyre jobban fejlődnek. Régebben, amíg az eljárások nem voltak elég érzékenyek, könnyedén rámondták valakire, hogy az öregúr már egy kicsit – már elnézést –, butul. Vagy éppen nehezebben tudták megkülönböztetni az Alzheimert és Parkinsontól. Elképzelhető tehát, hogy több a beteg, de idővel a diagnosztikai módszerek is sokkal jobbak lettek.

– Hosszú út vezetett számodra Székesfehérvárról Minneapolisba. A Teleki Blanka Gimnáziumban érettségiztél 1985-ben: hová indultál onnan?

– Ahogyan az a régi rendszerben megszokott volt, egy évet Szekszárdon katonáskodtam, majd a veszprémi egyetemen végeztem 1991-ben. Aztán az MTA Központi Fizikai Kutatóintézetében működő Izotóp Intézetnél, illetve az utódjánál dolgoztam Budapesten, és ha jól emlékszem a dátumra, 2007-ben kaptam meg az első külföldi munkalehetőséget egy japán diagnosztikai vállalatnál Írországban, ahol hat évet töltöttem. Azt követően, éppen tíz éve költöztem az Egyesült Államokba.  

– Régi szerelem volt a kémia, a vegyészet, a tudomány?

– A kémiát, a matematikát, a fizikát mindig is szerettem, a természettudományok közel álltak hozzám. Kezdettől fogva vegyész akartam lenni, a diagnosztikai terület azonban a véletlen műve. Az Izotóp Intézetnél kezdtem el a diagnosztikai fejlesztéseket, a diagnosztikai tudás gyűjtését.

– Tudom, hogy nagyon szereted Magyarországot, rengeteget kirándultál, túráztál, ezért is szorosak a kötelékek. Könnyen beilleszkedtél a külföldi mindennapokba?

– Semmilyen hátrány nem ért Magyarországon, a változtatásban egyetlen szempont számított: tíz-tizenöt év után szakmailag előrébb szerettem volna lépni. Szerencsés helyzetbe kerültem, mert később Írországból úgy költöztem az Egyesült Államokba, hogy egy másik japán céghez mentem dolgozni, utána pedig már szinte kényszerpályán mozogtam, hiszen újabb és újabb feladatok és ajánlatok vártak rám. De most is nagyon szeretem Magyarországot, most is szeretek túrázni a Bakonyban vagy a Börzsönyben. Azt hiszem, helyes döntésnek bizonyult a költözés, hiszen elértem a szakmai céljaimat, olyan területen dolgozom, amit szeretek, és a családom, a feleségem és a két leányom is jól érzi magát, megtalálta a számítását az Egyesült Államokban. A Föld kicsi, manapság nagyon könnyű mozogni rajta, bárhonnan egyszerű hazarepülni. A beilleszkedés? Soha nem éreztem, hogy Minneapolisban bárki rossz szemmel nézett volna rám azért, mert Európából, Magyarországról érkeztem. Inkább érdeklődtek, sőt, már több kollégámnak össze kellett állítanom a kötelező listát arról, hogy ha Magyarországra jönnek, mit egyenek, mit igyanak, mit kóstoljanak meg. És el is jöttek már azóta mind.

– Hogyan telnek a mindennapjaid a kutatás mellett?

– Naponta 8-10 órát dolgozom, átnézem a tudományos cikkeket, a legújabb mérési eredményeinket, aztán élem a megszokott amerikai mindennapokat, igyekszem így 55-56 évesen élvezni az életet. Nagyon szeretek sportolni, kirándulni, imádom a Nemzeti Parkokat. Régen nagyon sokat futottam, aztán eljött az a nap, amikor már nem nyújtott élvezetet, ezért a kerékpározásra váltottam: úgy három-négyezer kilométert tekerek le hat hónap alatt. Azért mondok hat hónapot, mert a másik hatban Minnesota behavazik, azért télen a sífutás következik. Ezt is ott, Minnesotában kezdtem el.

– A lányaid jól beilleszkedtek?

– Nagyobbik lányom, Réka Chicagóban végezte el az egyetemet, jelenleg a Yellowstone Nemzeti Park egyik alapítványának a dizájnere. Nagyon szereti a munkáját. Kisebbik lányom, Kinga most fejezte be a második évet a wisconsini egyetemen, ő jobban hajlik a természettudományok felé, remélem a környezetkémia, kémia területén lesz majd sikeres.

– Benned hány év van még a szakmában?

– Ez nagyon nehéz kérdés. Szerintem 10-15 év aktív munka áll még előttem, bár a feleségem szerint kevesebb, mert akkor többet tudnánk pihenni. De később is szeretnék kisebb projektekben közreműködni, nem akarom hirtelen befejezni a kutatást. A mindennapi munkát elengedem, de az érdekesebb területeken ott maradnék.

– Annak idején a székesfehérvári Teleki Blanka Gimnáziumban érettségiztél. Miként emlékszel vissza azokra az időkre?

– Nagyon jó emlékeim vannak azokról az időkről, amit elsősorban a gimnáziumi osztálytársaimnak köszönhetek. Sok kamaszkori huncutságot elkövettünk, aztán jöttek az első szerelmek, az első házibulik, az első éjszakákon át tartó beszélgetések, a kamaszkori problémák megvitatása. És néha egy kicsit több. És volt két tanárom, akikre nagyon szívesen emlékszem vissza: egyikük Rimele Géza első gimnáziumi osztályfőnököm (ő volt Orbán Viktor miniszterelnök osztályfőnöke is – a szerző megjegyzése), a másik Torma Károlyné. Hortobágyi tanár úr jut még eszembe, tornatanárom, aki igazi közösségformáló egyéniség volt.

– Székesfehérvár hogy tetszik ennyi idő után?  

– Sok időm nem volt, de a belvárosban végig sétálva láttam, mennyi minden megváltozott, újjáépült. Fehérvár mindig a szívem csücske marad, nagyon szép város igen komoly történelmi háttérrel, és szinte minden épületéhez fűz valamilyen emlék, amely örökre sokat jelent majd nekem.

– Úgy általánosságban milyen az első benyomásod, miután leszáll veled Budapesten a repülőgép?

– Mindig nagyon szívesen jövök haza, szeretek találkozni a régi gimnáziumi osztálytársakkal és az egyetemi évfolyamtársakkal. Egyvalamit azonban nem tudok megszokni, ez pedig a közlekedés. Nagyon nem szeretek vezetni itthon, mert gyorsan mennek a vékony utakon a magyarok, ettől talán már elszoktam. De ezt leszámítva csak pozitív élményeket szerzek, amikor hazalátogatok: az ízek, a hangulat megint a régi.