A 93 éves szári Tóth Mária -„Sosem voltam az a félős típus, még akkor sem, amikor a katonák feldúlták a házainkat” (videó)

Fiatalkorában Tabajdon nevelkedett, szülei közül inkább édesanyja volt az, aki ellátta őt és kilenc másik testvérét. Kezdetben tizenegyen voltak, azonban az akkori háborús idők miatt egyik testvérét hamar elvesztette, így maradtak tízen. Dolgos család volt az övék, ő maga négyéves korától kezdve dolgozott, libapásztornak adták, így gondtalan gyerekkora nem igen volt, ahogy a testvéreinek sem. Reggeltől estig a földeket művelte és gondozta az állatokat. Mint mondta csöpp termete ellenére ereje teljében volt és minden munkát elvégzett, amit csak rábíztak, ha kellett kapált, cipekedett, juhászkodott. De még így is megesett, hogy nem jutott elég az asztalra, hiszen ekkortájt a háború is az ajtajukon kopogtatott. Marika nénit ugyan nem bántották, de szomorúan emlékezett vissza, hogy voltak olyan fiatal leányok és asszonyok, akik nem voltak ilyen szerencsések.

– Sosem voltam az a félős típus, még akkor sem, amikor a katonák feldúlták a házainkat, de azért volt, hogy el kellett bújnunk. Egyszer a karomba adták a három-négy hónapos öcsémet, mert tudott volt, hogy kismamákat, fiatal édesanyákat nem bántanak az orosz katonák. Így is volt, megúsztam, de minden mást, amit tudtak, vittek. Ennivaló és állatok nem maradtak. A sógorom elásott egy hízót a kertben, jó mély árokba tette, de azt is megtalálták és elvitték – mesélte.

Később aztán valamivel jobb idők köszöntöttek, hozzáment gyermekkori szerelméhez és családot alapított, majd az élet úgy hozta, hogy a szerelem és vele együtt a házasság 14 év múltán véget ért. Marika néni egyedül maradt az első házasságából született három gyermekével közel 10 évre. Ezt követően költöztek a 70-es években Szárra, csalódottan, kissé megtörve már, de bizakodva egy jobb élet és egy új szerelem reményében.

– Nem akartam férjhez menni újból, de Miska bácsi hosszasan udvarolt, talán három évébe is beletellett mire beadtam a derekam és Szárra költöztem a gyerekekkel. Ekkor már neki is volt három gyerek, így közös már nem lett. Itt már jobb sorunk volt, de munka és tennivaló volt bőven. Elláttuk az idősebeket, jártuk a gazdaságot, állatokkal foglalkoztunk, ha nem valaki más földjét, akkor a ház körülieket gondoztuk. Tejet, túrót árultunk a faluba, de nem ám olyat, mint, amit most lehet kapni. Az én túróm gurult, annyira jó volt –.

Később, mikor a gyermekeiket már kitaníttatta, fiai megnősültek, lánya pedig férjhez ment Miska bácsi egyik fiához. – Egyszerre voltam anyós és nevelőanya, de hát ilyen az élet – jegyezte meg.

Pihenni ugyan nem pihent sokat, de azért megadatott néha egy kis tánc. Miska bácsival olykor bálozni jártak és, mint mondta, ha ők egyszer mulattak, akkor mindenki másnak is azt kellett. 2001-ben aztán Miska bácsi elhunyt, majd ahogy jöttek az évek úgy vesztette el a testvéreit is, ma már csak ketten vannak.

– Eljárt felettünk az idő, de el kell fogadni a velejáróit. Már a test is elfáradt, itt fáj, ott fáj, de bár ne így lenne, akkor tennék-vennék, főznék és még bicikliznék is. Néhány éve még azzal jártam minden hova, néztek is a faluba, hogy öregségemre még mindig kerékpározok, nem mondom estem is nagyokat – nevetett.

Kérdésemre, hogy a főzésen és a biciklizésen kívül mit szeretett még, elmesélte, hogy a helyi énekkar egyik legidősebb tagja és az ott dalolt énekekbe mi is belehallgathattunk. Marika néni ugyanis a kedvünkért dalra fakadt. Azt mondja, ha engedte volna az élet énekesnő lenne, de ilyesmire nem volt idő, menni kellett, dolgozni kellett, hogy legyen kenyérre való. Sokszor azért még így is előfordult, hogy a zene és annak szeretete segítette át nehézségeken.

Marika néninek három gyermekén túl, kilenc unokája is lett, volt, akivel néhány évvel ezelőtt repülőre is szállt. Búcsúzóul pedig elmondta, hogy 100 évig fog élni, így, ha előbb nem is, akkor a 100. születésnapján biztosan találkozunk még, hisz meghívást kaptunk rá.