Bakonyi Kovács Istvánnak, akit január 20-án a Magyar Kultúra Lovagjává avattak a Stefánia Palotában

Lőrincz Tamás

Örökre adósod

Habár a kéz üres még, 
csordultig telt a szív, 
mi régi jó tanárom 
ma ünnepelni hív. 
Hisz annyiszor jegyezte meg, 
ha útkeresztezünk, 
örül, hogy Pécsett Bécsy lett a közös mesterünk, 
sőt hozzáfűzi, 
bárkivel beszélget akkor épp, 
hogy annyi sok tanítvány közt is rám a legbüszkébb. 
És elfog engem ekkor a kínzó kétkedés, 
hogy egykor szép reményét miként is zúzom szét? 
Hogy telne több is tőlem, 
de mégsem teljesül, 
miként ha szárba szökkent 
életbúzánk kisül. 
Amit teszek, csak annyi, 
mint Mózes karját Hur 
a honszerző csatában 
tartotta támaszul. 
Pedig nem is szorul rá, hogy tartsuk vállait, 
hisz rengeteg nyomot hagy itt, 
mi hűn tanúskodik: 
a tévé, rádió, a Bástya, 
esszék garmada 
a konferenciák, kötetek, 
interjúk hada. 
Naplója városunknak 
verőerén tapint. 
Amint derűs humorral 
Pilinszkyről tanít – 
diákként még nem tudtuk, 
mit jól látunk ma már, 
hogy többet rejt a mélye, 
és nem csupán tanár, 
s nem lényegét mutatja, 
hanem csak cifra gúnya 
a fájdalmát borító iróniája, gúnya. 
De rajta mégis átütött tartása, jelleme, 
igényességét tudtuk bár, 
azt nem, hogy szelleme 
az messze fenn ragyog már a kultúránk egén, 
s ifjúként éppúgy látta Illyést, 
mint Csoórit én. 
Babits lelkén merengve én 
valójában őt 
látom, az irodalmi 
életet szervezőt. 
Megköszönni és köszöntni 
szó és kép elég? 
A hála száll, de célba ér? 
A költőhév elég. 
A kéz üres, hiányom 
így kell elviselni, 
Így fogok örökre már 
adósodként maradni.