Emlékezzünk ma a nándorfehérvári diadalra!

Cey-Bert Róbert Gyula író mondta egyszer a Feol-nak: „Ha összefog a nemzet, a pokollal is szembe szállhatunk. A nemzeti összefogásnak pedig az igazi hazaszeretet a meghatározó motorja. Az igazi hazaszeretet pedig ott van a lelkünkben, amely bizonyos történelmi helyzetekben szinte kirobban belőlünk. Ilyen volt a pozsonyi csata, Nándorfehérvár, ilyenek voltak a végvári harcok, a Bocskai, Bethlen, a Rákóczi-féle szabadságharc, ilyen volt 1848 és 1956.”

A kiegészítő csapatokkal együtt – bár ez máig vitatott létszám – mintegy 80-100 ezresre becsült török hadsereg 1456 júliusának első napjaiban érkezett Nándorfehérvár, a mai Belgrád alá, ahol mindössze hétezer keresztes készült a biztosnak látszó halálra. Az Oszmán Birodalom rendelkezett a kor legjobb tüzérségével, ezért II. Mohamed szultán joggal bízott a túlerő mellett az ágyúkat kezelő katonákban. Nem akármilyen mennyiségű korabeli löveg kezdte meg bontani az akkorra már korszerűtlen falakat, miközben a törökök kétszáz hajóval zárlatot alakítottak ki a Dunán, hogy megakadályozzák egy esetlegesen érkező felmentő sereg beavatkozását. A félelmetes hírű Hunyadi valóban megérkezett, 12 ezres serege abban az időben jelentős keresztény csapásmérő erőnek számított. A hajózár nem állhatta útjukat: a hadtörténészek többsége egyetért abban, hogy Hunyadi egyik seregrészének várba érkezése jelentette a csata fordulópontját. Akkor hitték el a keresztények, hogy győzhetnek, és rendülhetett meg az oszmán sereg magabiztossága. Ráadásul a ferences szerzetes, Kapisztrán János is befejezte toborzó körútját és 18 ezer emberével már ugyancsak közeledett Nándorfehérvárhoz.

A szultán mielőbb el akarta dönteni a csatát, ezért július 21-én, a falak alá érkezésének tizenhetedik napján elsöprőnek szánt rohamra adott parancsot. Az elit katonák, az egykor gyermekként összefogdosott janicsárok tették a dolgukat, betörtek a külső várba és tovább küzdötték magukat előre, miközben Hunyadi több alkalommal kívülről segítette a védőket. Akkor történhetett meg az a hőstett, amit Bonfini megörökített, és amelynek megtörténtét vitatják, de minden magyar diáknak ismernie kell: Dugonics Titusz magával rántott egy törököt a mélybe, amikor a támadó az egyik bástyára ki akarta tűzni a lófarkas-félholdas zászlót. Az utókor emlékezete szerint ezt látva újabb erőre kaptak a védők, ráadásul beérkezett Kapisztrán serege: a törökök lélekben és a valóságban is megtorpantak. „Mivel sehogy sem tudta megakadályozni, hogy a toronyra kitűzze a jelvényt, átnyalábolta a törököt, és a magasból a mélybe leugorva, magával rántotta”, írta Antonio Bonfini.

Ami másnap következett, azon egyes leírások szerint még Hunyadi is meglepődött – talán mert nem számolt a szerzetes által egybegyűjtött keresztények hősiességével, hiszen az a sereg jobbára csak földművelést ismerő parasztokból állt. Magyar betegség saját magunk lebecsülése a „Merjünk kicsik lenni!” szocialista jelmondat alapján, így aztán egyes történészek utólag azt állapították meg, hogy néhány fegyelmezetlen (!) íjász pihenés helyett megközelítette az ugyancsak pihenőben lévő törököket és lövöldözni kezdett rájuk. Valószínűleg ez inkább szándékos provokáció lehetett, amely bevált, mert a törökök egyre több lovast küldtek rájuk, a kislétszámú magyar csapatra. Végül a török vezérek teljesen rosszul reagáltak a semmiből kialakult helyzetre és a parasztsereg ellen fordították az anatóliai lovasságot, védtelenül hagyva az ágyúkat. Nem kellett több Hunyadinak, aki ezután következő vasas rohamával örökre beírta magát a hadtörténelembe: fergetegként tört ki a várból és elfoglalta az ágyúállásokat. A kezelőszemélyzet olyan gyorsan megfutott, hogy nem volt ideje néhány kalapácsütéssel ártalmatlanná tenni a lövegeket, amiket aztán a magyar sereg a törökök felé fordított. Az anatóliai hadtest a várból kitörő lovasok és Kapisztrán keresztesei közé szorult, miközben lőtték, megzavarodott, és hátrálni kezdett. Bár még lett volna bevetésre készen álló ereje a pestisjárványtól megtizedelt töröknek – a ruméliaiak –, azonban a csata ekkor már eldőlt.

Bár a következő napokban Hunyadi és Kapisztrán is a járvány áldozatául esett, Nándorfehérvár és a Magyar Királyság keresztény maradt és a törökök évtizedekig – egészen pontosan 65 évig – nem indítottak újabb támadást. Akkor azonban már a keresztény védősereg nem tudott ellenállni az elsöprő túlerőnek: időben 1521-ben vagyunk, a közeli tragikus folytatás történetét pedig mindannyian jól ismerjük. A győzelem hírének örömére, a diadal emlékére jelölte ki augusztus 6-át III. Callixtus pápa az Úr színeváltozása ünnepének. A déli harangozást még a csata előtt rendelte el, hogy Isten segítségét kérje, és csak a győzelem után változtatta hálát adó szertartássá.

Ám itt és most, a mai napon nem ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy a nándorfehérvári diadal 1456 óta a keresztény hit és a haza melletti kitartás, az érdek nélküli áldozatvállalás jelképe lett nem csak a magyarok körében, szerte mindenfelé a még hitét el nem hagyott Európában. Hiszen azóta értük, a kereszt hőseiért szól a harang minden délben, a globalizmus által az önfeladás útjára kényszerített kontinens egyre fogyatkozó templomának tornyában.