Művészpár állított ki Csákberényben

A földbe fúródó metrókocsi melletti felújított gazdasági épület alkalmi rendezvények és kiállítások helyszíne. Most, a Covid aktuális hullámának lecsengése közepette „pünkösdi vigadalmat” tartottak, amelynek egyik fő eseménye az avantgárd stílusáról ismert Wahorn András és párja, Töttös Kata festőművészek kiállítása volt. Ráadásul „high speed” tárlatról volt szó, hiszen a műveket lényegében egy napig lehetett megtekinteni. A művészekkel a megnyitó előtt beszélgettünk, Wahorn András pedig nem győzte dicsérni a helyszínt, melyet egyszer már látott a szombati alkalom előtt.

– Azért tetszik ez az épület, mert látszik rajta az a sok munka, amellyel ezek az emberek úgy alakítják át a múltat, hogy egyrészt az is megmarad, másrészt érezhető benne a megújulás, az átalakulás. Semmi sincs készen, minden lehetséges, és ez egy művész számára nagyon inspiráló.

A galéria tágasságának, adottságainak köszönhetően nagyobb méretű képeket is ki tudtak állítani. Összesen negyvenegy alkotást láthatott a helyszínen összegyűlt közönség, a kiválasztott munkák pedig az elmúlt 6–10 évben készültek – tudtuk meg az alkotóktól. Kata a hiperrealisztikus, ultraszexi, a fogyasztói társadalom által sulykolt nő­képet megörökítő, arra rájátszó festményei helyett az utóbbi időszakban inkább személyesebb műveket hoz létre; elkezdte a saját környezetét ábrázolni. Azért a nőalakok továbbra is jelen vannak, de már kissé másképpen, nem feltétlenül olyan konkrétan, illetve művein egy-egy részletet emel ki a testekből. A modellek azonban továbbra is a fogyasztói társadalomból, a reklámokból valók. Azt nyilatkozta: régebben azért izgatta ez a téma, mert mindenhonnan ez köszön vissza, érdeklődésének változása pedig az idő múlásának köszönhetően következett be.

Wahorn András másképpen alkot, akrillal fest, és saját elmondása szerint gyorsabban jut el a munkafolyamat végére, mint Kata, aki nagyon sokat cizellál, tépelődik, és a sokszor használt olajfesték is lassabban szárad. Gyakran előfordul, hogy közösen alkotnak, tehát az adott képre mindkettejük ráfest. András erről így mesélt:

– Ha a Kati fest valamit, akkor például én „ráfirkálok”. Ettől aztán valami egészen más eredmény jön létre. Ez nagyon jól megfelel az önkifejezésünknek is. Más világok vagyunk: egyrészt Kati nő, én pedig férfi vagyok. Ő a 80-as, 90-es években szocializálódott, én pedig egyszer az 50-es, 60-as években, majd pedig a 90-es évek Amerikájában szocializálódtam. És még ezeken túl is nagyon mások vagyunk, éppen ezért a művészetünkben az az izgalmas, hogy két olyan távoli pólus kerül egy vászonra, amely nem szokott előfordulni. Azok a művészek, akik közösen alkotnak, általában hasonló gondolatokat festenek meg, hiszen kiegészítik egymást. Én nem folytatom Kati vonalait, hanem rájuk teszek valami mást, vagy fordítva. Kati is ráfest az én képeimre. Így tehát nem csupán az életben ér össze a mi két világunk, hanem a vásznon is.

Az „egynapos” kiállításban számukra nem volt semmi különös, mert Wahorn úgy gondolja: alapvetően minden tárlat „high speed”, hiszen a fő attrakció a megnyitó, a legtöbb ember akkor látja az anyagot. Utána már alig néz valaki kiállítást. Ennek oka az is, hogy ma már érzékelhetően egyre kevesebben kíváncsiak a festményekre, a képzőművészetre, mert az internet, a mobiltelefon segítségével szinte bármilyen képet elő tudnak hívni. Régebben varázslat volt az a látvány, amit egy-egy festmény nyújtott akár a tengert ábrázolva – most a különlegesebb látványokhoz is hozzá­férhet bárki.

Kata – aki egyébként hat- éves koráig Székesfehérváron élt, és ma is több innen elszármazott művésszel tartja a kapcsolatot – azért úgy tapasztalta: a pandémia időszaka alatt az emberek jobban észrevették az értékeket. Nála is több volt a megkeresés, a megrendelés. Talán ismét egyre fontosabb lesz, mi veszi körül az embert az otthonában – tette hozzá a művész.