Kű Lajos az utolsó magyar labdarúgó, aki BL döntőben szerepelt

Rendkívül izgalmasra sikeredett az idei labdarúgó Bajnokok Ligája kieséses szakasza. A sorozat fináléjába a spanyol Real Madrid és az angol Liverpool került. A Premier League-ben szereplő együttes nem először jutott be az európai klubfutball legjobb két csapata közé, az első, 1977-es diadal után egy évvel később összejött a címvédés a Vörösöknek. A legendás Wembley zöld gyepén megvívott ’78-as döntőben azzal a belga Bruges-zsel néztek farkasszemet Kenny Dalglishék, amelynek kezdőjében a fehérvári születésű Kű Lajos is ott volt.

Negyven év az hosszú idő.

– Nem ön az első, aki ezt mondja. Néhány napja például Belgiumból érkezett egy újságíró, aki csak azért jött hazánkba, hogy velem találkozhasson. Ajándékba kaptam tőle egy Bruges-mezt a nevemmel, majd leforgattunk egy velem készült anyagot is.

Ha már döntő, mekkora meglepetés volt akkoriban a Bruges európai menetelése?

– A belga kiírást megnyerve vehettünk részt a kizárólag bajnokok számára megrendezett Bajnokcsapatok Európa-kupájában. Én ugyebár az egyéves eltiltásomat töltöttem ekkortájt, ezért a végén csatlakoztam csak a csapathoz. Az első meccsen a finn bajnokot vertük, majd szintén könnyedén túlléptünk a görög Panathinaikoszon is. Legközelebb tavasszal léptünk pályára, akkor jött a spanyol Atlético Madrid, ezt az akadályt döcögősen ugyan, de vettük. A legjobb négy között pedig az olasz Juventus várt ránk. Itt kapcsolódok be én is a történetbe. Indulás előtt ültünk az öltözőben, amikor az edző, Ernst Happel megszólít: „Paprika (Kű Lajos beceneve a klubnál – a szerk.), mi a helyzet az eltiltási papíroddal?” Nekem fogalmam sem volt róla, de a titkárságon kiderült, még három hétig nem léphettem pályára. A mester ugyan felajánlotta, hogy utazzam el a többiekkel Torinóba, de én inkább maradtam edzeni. Az olasz válogatottakkal teletűzdelt Juve egy góllal legyőzött minket, de a visszavágón – ahol sajnos még mindig nem játszhattam – 2–0-ra nyertünk. A belga labdarúgás történetében először, és utoljára bejutottunk a BEK, mai nevén a BL döntőjébe. Ez egy elmondhatatlan csoda volt.

Mire emlékszik a Wembley-ben megvívott csatából?

– Három nappal a finálé előtt még bajnokit kellett játszanunk, ahol simán kikaptunk, mert senki sem merte magát odatenni, mindenki félt a sérüléstől. A Népszabadság két héttel a végső meccs előtt azt írta, hogy egy kocsmai összetűzés után az engem legjobban megillető helyre, azaz börtönbe kerültem. Ha a csapatommal nem jutunk be a döntőbe, akkor rólam mint disszidensről ez a hír terjedt volna el. Pechjük volt, mert a magyar tévé is megvásárolta a közvetítési jogokat, így a magyar emberek is láthatták, hogy nem a börtönben, hanem a pályán szaladgálok. A mérkőzés előtt még haza is telefonáltam anyámnak, hogy nézzen a képernyőn, aki nem akarta elhinni, hogy nem csuktak le. Az akkori magyar riporter még a nevemet sem merte kiejteni, csak úgy hívott, a tízes játékos. A találkozót – ami nekem a második hivatalos meccsem volt a belgáknál – végül Dalglish góljával a Liverpool nyerte. Pedig a skót tulaj, akinél megszálltunk, még egy tíznapos ingyenes ellátást is felajánlott nekünk, ha legyőzzük az angolokat. Arra emlékszem, hogy a 60. perc után McDermott két lábbal belém szállt, ami után le kellett cserélni. Nekem is volt egy helyzetem, de Hughes kilökött a labda alól, éppúgy, mint Georges Leekens 1972-ben, amikor a belgák ellen játszottunk az Európa-bajnokságon.

Az a Georges Leekens?

– Hát persze, a magyar válogatott szövetségi kapitánya. Nagyon jó barátom, a héten is beszéltünk telefonon. Beállósként iszonyúan kemény volt, a pályán kívül pedig a világ legbűbájosabb embere.