Európa is lenyűgözte Jim Ward-ot

2019 nyarán, első fehérvári idényében már bajnoki címet ünnepelhetett a Texasból származó szakember, aki korábban Ausztriában, Németországban és Svédországban is letette a névjegyét.

Hogyan indult karrierje, mi jelentette a motivációt?

– Egy futballközpontú családban nőttem fel, édesapám középiskola után az Oklahoma Állami Egyetem (a legmagasabb egyetemi bajnokságban küzdenek – a szerk.) csapatában is játszott, amíg egy térd­sérülés miatt kénytelen volt abbahagyni. Hatalmas Dallas Cowboys-szurkolók voltunk, de figyelemmel követtünk minden texasi egyetemi csapatot is. Én 7 évesen kezdtem el komolyabban, ütközésekkel együtt űzni ezt a sportot, és egészen egyetemi szintig jutottam. Az 1960–70-es évek nagy sztárjai közül sokan hatottak rám és szolgáltak motivációként, ilyen volt Walt Garrison, Bob Lilly, Don Meredith és Dick Butkus.

Milyen közhangulat övezi Texasban az amerikai futballt, mit jelent játékosként, edzőként magas szinten űzni?

– A futballt nagyon komolyan veszik Texasban, már-már egy valláshoz hasonlatosan. Középiskolai szinten is egész városokat tart tűzben egy-egy meccs, míg a lelátókon rendszerint összegyűlik 10-15 ezer szurkoló… Kisebb városokban előfordul, hogy az egész település leáll a meccs idejére. Rengeteg egyetemi csapat van az államban, és azon a szinten még tovább fokozódik a rajongás a játékosok és az egyesületek iránt. Meccsnapokon már a parkolóban rendezett közös „piknikkel” elkezdődik a szórakozás, és csak ezt követi maga a mérkőzés. A sportág amerikai felépítése lehetővé tette számomra, hogy profi szinten játszhassak, illetve edzősködhessek, viszont az európai tapasztalatok egyszerűen fenomenálisak voltak, nem cserélném le őket semmire.

Mit tanított önnek a futball, amit a mindennapi életben is tudott hasznosítani?

– Az amerikai futball megtanít arra, hogyan kell félretenni az ember egóját, annak érdekében, hogy a csapat sikeres legyen. Mindeközben egyéni szinten folyamatosan lehet fejlődni, és kemény munkával maximalizálni lehet a bennünk rejlő tehetséget.

Több évtizedes tapasztalattal a háta mögött mit mondana, mi a legkedvesebb futballal kapcsolatos emléke?

– Ez egy nehéz kérdés, számtalan vicces és emlékezetes dolog történt velem az évek során. A legkiemelkedőbb a középiskolai évekből való, és jól mutatja, milyen intenzitással folytak a mérkőzések. Két játékosunk volt a csapatban, akik a punt visszahordásért voltak felelősek, és mivel ezen a poszton puntonként csak egy játékos lehet a pályán, az edző folyamatosan cserélgette őket. Egy szoros mérkőzésen történt, hogy mikor az ellenfél punthoz készülődött, mi pedig a visszahordó csapategységet küldtük fel a pályára, a két visszahordó nem volt sehol. Elsőre nem értettük, hova tűntek, aztán láttuk, hogy éppen egymással verekednek, hogy eldöntsék, ki kapjon lehetőséget a visszahordásnál. Sokáig emlegettük az esetet.

Hogyan telnek napjai a karantén mellett?

– Igyekszem folyamatosan elfoglalni magam, és a lehető legtöbb időt a családommal tölteni. Természetesen a futball most csak másodlagos, de továbbra is gondolkozom azokon a taktikákon, amikkel sikeresek lehetünk majd a Fehérvárral.