Húsz éve halt meg Papp Laci, a szorító királya

Néhány nap múlva, október 16-án lesz húsz esztendeje, hogy ez a máig oly sokak által szeretett és tisztelt nagyszerű ember elhagyta a földi világot. Interjúnkban őt idézzük fia emlékeinek segítségével.

– Milyen érzés itt állnia az emlékmű mellett, amelyen az édesapja neve aranybetűkkel szerepel?
– Minden olyan helyszínt szívesen meglátogatok, amely bármilyen módon kapcsolatban van az emlékével. Nagyon jól sikerült Melocco Miklós alkotása, ezért ide mindig örömmel jövök. Apám a második olimpiai bajnokságát nyerte 1952-ben Helsinkiben, és azzal ő szerezte meg a tizenhatodik aranyérmet Magyarországnak. Az ökölvívás döntőjét az utolsó napon rendezték, és a magyar vízilabdázók, labdarúgók, tornászok, mindenki ott volt a csarnokban és neki drukkolt.

– A három győztes olimpiai döntője közül melyik mérkőzése volt a leghősiesebb?
– Ezt, a Helsinkiben vívottat tartotta a legtöbbre, mert az elsőn, 1948-ban csak európai ellenfelei voltak és Finnországban találkozott szembe először tengeren túli ökölvívókkal. Néggyel egészen pontosan. Csak egy ellenfele érkezett európai országból, egy bolgár, de az úgy félt, hogy elszaladt előle. Ezt tartotta a legnehezebb olimpiájának, mert igaz, hogy később az 1956-os sem volt könnyű, mert nem tudták, mi történik otthon, de akkor Melbourne-ben csak három mérkőzést kellett vívnia.

– Kű Lajosnak három terve van: azt szeretné, legyen hungarikum a magyar sportolók dicsőséges szereplése, tanítsanak róla az iskolákban és itt, Fehérváron, az emlékmű mellett tegyék le sportolóink olimpiai esküjüket a játékok előtt. Mit szól ehhez?
– Kezdjük az utolsóval, mert az már régi vesszőparipám. Mi sportnemzet vagyunk, ezért ha nem is az iskolában külön tantárgyként, de az osztályfőnöki óra keretében meg kellene ismertetni a gyerekekkel nem csak az olimpiai bajnokok nevét, hanem a világ- és Európa-bajnokokét is. Mert egyszerűen szégyen, hogy sokan nem tudják, ki volt az a Papp Laci, vagy a Puskás Öcsi. Ők mindenképpen megérdemelnék, hogy fennmaradjon a nevük és mindenki tudjon róluk, hiszen dicsőséget szereztek a nemzetnek, az országnak. Már tízmilliónyian sem vagyunk, valószínűleg ilyen teljesítményt már soha nem tudunk produkálni, de egyetlen hozzánk hasonló lélekszámú nép sincs, amely ezt bármikor megközelítette volna. És nem csak az 1952-es eredményekre gondolok. És legyen hungarikum: igen, így gondolom én is, éppen az előbb elmondottak miatt. Az eskütétel helyszínének megválasztása ugyancsak jó ötlet, de nem csak az 1952-es olimpia hősei előtt tisztelegnének a sportolók, hanem a többiek előtt is, akik nagyszerűt értek el valamikor.

– Milyen volt Papp Laci fiaként felnőni? Azt hallottam, hiába volt kőkemény a ringben, otthon mindig békésen, szelíden viselkedett.
– A ringbe azért lépett, hogy győzzön, de amint kijött onnan, valóban nagyon szelíd lett. Otthon és mindenhol máshol jóindulattal viszonyult mindenkihez, és segített, ahol tudott. Volt egy profi ellenfele, Peter Müller, egy nyugatnémet bokszoló, akit háromszor kiütött. Mégis borzasztóan szerette apámat. Igaz, hogy a harmadik kiütés után azt mondta neki, hogy ha még egyszer megkeresné a menedzsere, arra kéri, inkább ne vállalja el a  mérkőzést. De minden ellenfelével így volt, nem csak szerették, tisztelték is őt.

– Valóban hívő ember volt, amit még az ötvenes években sem tagadott le?
– Az édesanyámmal még a legsötétebb Rákosi-korszakban is minden hétvégén elment a templomba, ahogyan az szokás a római katolikusoknál, de nem hitt bigott módon. Szüksége volt egyfajta lelki egyedüllétre, mert az később segítette a mérkőzéseken, pályafutása során. Szerintem a sikereinek ez lett az egyik pillére.

– Sok legenda övezte édesapja személyét, néhányat megemlítek, aztán vagy megcáfol, vagy megerősít. Egyszer a feleségével, az ön édesanyjával a Gellért-hegyen sétáltak, ahol többen megtámadták, ki akarták rabolni, de ő egymás után megvert mindenkit. Megtörtént ez?
– Azt nem tudom, hogy a Gellért-hegyen történt-e, vagy Angyalföldön, de erről már én is többször hallottam. Vetkőztetősöknek hívták azokat az embereket, akik megtámadták a járókelőket, mert kevés és drága volt abban az időben a ruhanemű, azt próbálták meg elvenni. Apám kettőt leütött, a másik kettő elszaladt. Ez az első időkben történt, amikor apámat még nem ismerték annyira. De miután már híres lett, nem mertek vele ujjat húzni.

– Sokat küzdött a pártvezetőkkel is, főként, amikor szóba került a profi pályafutása. Kivel harcolt a legtöbbet, és ki segítette?
– Már Melbourne-ben fűzték, hogy maradjon kint nyugodtan, a családját oda viszik utána, ahová akarja. De sem ő, sem a Zsiga bácsi (Adler Zsigmond, az edző – a szerző megjegyzése) nem akart disszidálni, egyikük sem érezte magát sehol jól, csak otthon. Aztán a repülőtéren Marosán György fogadta őket, aki akkor Kádár után a második ember volt a kommunista pártban. Tudjuk, hogy Marosán élete nem túl szép, főleg az ötvenhatos események tükrében, de akkor megkérdezte apámtól, hogy a három olimpiai győzelem után mi a kívánsága. Apám akkor azt mondta, szeretné kipróbálni magát a profik között is, és Marosán ezt engedélyezte. Már akkor támadták ezért különböző sportvezetők apámat, a Marosánt is megpróbálták meggyőzni, hogy változtassa meg a véleményét, de ő azt mondta, a Papp Laci nyert három olimpiát, menjen, keressen egy kis pénzt. Az addig ment így, amíg Marosán hivatalban volt, aztán miután eltűnt a színről, megszűnt a védőernyő és egyre rosszabb lett a helyzet. Marosán vagy apámat szerette, vagy a teljesítményét értékelte, de tény, hogy miután a hatalma meggyengült, sorban jöttek a problémák.

– Arra gondol, hogy nem teljesedett ki a profi pályafutása?
– Igen, pedig már megvolt a legfontosabb szerződése, csak aláírásra várt, Amerikában egy olasz származású világbajnokkal szemben kellett volna bokszolnia. Egyöntetű a szakmai vélemény, hogy apám nyert volna. Azzal magyarázták a visszalépést, hogy az edzője úgy gondolta, már túl öreg ahhoz, hogy bokszoljon. De ez nem lehetett igaz, mert ugyan akkor apám már 38 éves volt, de nagyon jó formában tartotta magát, a reflexei is kitűnően működtek. Zsiga bácsi szerint még legalább három évet tölthetett volna el a profik között. Nem volt semmiféle egészségügyi baja, csak néhány ember irigységből nem engedte nyugaton bokszolni.

– Egyetlen profi meccsét sem veszítette el, csak két döntetlenje volt…
– Az egyik döntetlent egy francia ellen vívta, és az ottani lapok egyértelműen megírták, hogy apám nyert, de ha a franciát hozzák ki vesztesnek, annak véget ér a pályafutása. Hasonló történt egy olasz ellen Olaszországban, ahol még akkor sem lehetett volna biztos a győzelem, ha leüti az ellenfelét. Akkor is az ellenfelének kedveztek a döntetlennel.

– Valóban Puskás és Kubala toborzott neki szurkolókat, amikor Madridban megvédte az Európa-bajnoki címét?
– Ezt is hallottam már több helyről, de nekem ezt soha nem mesélte el. Ám ismerve Öcsi bácsi természetét, simán előfordulhatott, hogy valóban odahívott kasztíliai vendégmunkásokat és fizetett nekik azért, hogy apámnak szurkoljanak. Kiabáljanak, hogy hajrá, Papp! Soha nem hallottam tőle ezt, de attól persze még megtörténhetett.

– Csak két kubai érte el azt az eredményt, amit ő, a három olimpiai aranyérmet ökölvívásban. Ugye, ebben hatalmas szerepe volt Adler Zsigmondnak, az edzőjének is?
– Teofiló Stevenson-ról és Felix Sabon-ról van szó, de azt tudni kell, hogy ők nehézsúlyúak voltak, és nehézsúlyban mindig kevesebb a versenyző, a legtöbben középsúlyban bokszolnak. Azt is tudni kell, hogy Kubában nemzeti sport az ökölvívás, szinte bokszgyárak működnek, és olyan mennyiségű emberanyag áll rendelkezésre, amelyből nem nehéz kihozni akár háromszoros olimpiai bajnokokat is. Ez persze nem csökkenti az érdemüket. Adler Zsigmond nagyon hamar abbahagyta az ökölvívást, de részt vett Európa-bajnokságon, és nyert magyar bajnokságot is. Ám azt tanácsolták neki, legyen inkább edző, abbahagyta az élsportot és akkor vált belőle a világ egyik legjobb boksztrénere. Ők ketten olyan párost alkottak, hogy apám egy-egy mozdulatából, egy kacsintásából értette, mit kell tennie. Elég volt kinéznie rá meccs közben, annyira összeszoktak.

– Ön mivel foglalkozik mostanában, figyeli az ökölvívást?
– Nyugdíjas vagyok, a családommal törődöm, és apám emlékét igyekszem megőrizni. Érdekel az ökölvívás, de mindenből csak a legjobbat szeretem, a fociból, az ökölvívásból, bármiből, ezért nem nézek meg minden mérkőzést, csak ami kiemelkedő, minőségi.

– Édesapja hosszan betegeskedett. A Parkinson-kór nagyon meggyötörte az utolsó időszakban?
– Hála Istennek, a betegség csak az utolsó másfél évben jelentett számára nagyobb problémát. Igazán fekvőbeteg csak fél évig volt, nem szenvedett sokat, de azt az időt is nagyon nagy türelemmel, intelligenciával viselte. Érdekes, hogy a Parkinson-kórban szenvedők remegnek, de nála ilyesmi nem látszott, csak akkor, ha valami felidegesítette. Ha olyat látott a tévében, vagy egy olyan ember nevét kiejtettük előtte, akit nem szeretett, akkor kezdett el remegni. Először Alzheimerrel kezelték, de egy idegsebész megállapította, hogy más a betegsége. Aztán már nem tudott beszélni, mert elhalt a homloklebenye, de mindent értett, integetett és tudta, miről van szó, mit mondanak neki. De azzal is tisztában volt, hogy a betegsége gyógyíthatatlan.

– Gondol arra, hogyan érezné magát, ha itt volna közöttünk? Hiszen hazánk ugyanúgy kénytelen küzdeni maradék függetlenségéért, mint ahogyan ő küzdött annak idején a ringben.
– Néha arra gondolok, hogy szerintem szerencséje van neki és Öcsi bácsinak, hogy nem érték meg azt, amiben most mi benne vagyunk. Még akkor is, ha ő soha nem foglalkozott politikával. Persze tudta, hogy ki kicsoda, a kommunistákat nyilván nagyon nem szerette, hiszen ők vették el az édesanyja fűszerüzletét, amikor államosították. De azt hiszem, nem nagyon érezné jól magát a mai világban, nehezen viselné mindazt, amit mi kénytelenek vagyunk.

– Mit szól ahhoz, ami történik Európával, és benne velünk?
– Botrányos, egészen egyszerűen nem értem a nyugat-európai népeket. Igaz, hogy az ő agyukat már hetven éve mossák, a miénket pedig még csak harminc. A nyugati emberek nem ismerik fel, hogy ha minden így megy tovább, egyszerűen kihalnak, egész népek, országok tűnnek el. Lehet, hogy ott Nyugat-Európában el van zárva az információ az emberektől, de annak idején tőlünk is el volt zárva, mégis hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, tudtuk, hogy mi történik, mi az igazság. Számomra ez érthetetlen. Akkor imádtuk a Nyugatot, szerettünk kijárni Bécsbe, de már nem akarok úgy sétálgatni a Mariahilferen, hogy közben azt lessem, ki akarja hátulról elvágni a torkom. Lehet, egy kicsit túlzás, amit mondok, de biztos vagyok abban, hogy ma nem olyan ott a világ, mint amit mi szerettünk a Nyugatban a hetvenes-nyolcvanas években. Az a fajta szociális piacgazdaság már nem létezik Európában, amit látunk, az már egy globalista, vadkapitalista társadalom.

– Mennyire elégedett azzal, ahogyan az ország őrzi az édesapja emlékét? Büszke rá, hogy a főváros legszebb csarnoka az ő nevét viseli?
– Felemás az én elégedettségem. Húsz éve már, hogy elnevezték róla azt a csarnokot, de még mindig sehol nincs rajta kiírva a neve. Ez nonszensz, és már több helyen szóvá tettem. Aztán pedig nem úgy kellett volna elnevezni, hogy Budapest Papp László Sportaréna, mert az túl hosszú, ki se írják így sehol a plakátokra. Elég lett volna csak annyi, hogy Papp László Aréna, mint ahogyan elég lett volna, hogy Puskás Ferenc Aréna. Vannak, akik segítenek abban, hogy őrizzem édesapám emlékét, de anyagi értelemben ők is korlátozottak. Minden a pénz körül forog, de amit lehet, megteszek, a halálának huszadik évfordulójára is rendezek majd valamilyen megemlékezést, mint ahogyan a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum is nyit róla egy időszaki kiállítást.