János vitéz a Gulágon - A vesztes háború véres újrajátszása

A történetből értékes könyvet írt Mong Attila újságíró, aki  oknyomozó munkáiért már több szakmai elismerést besepert. Maga is Lovasberényből származóként  huszonnyolc helybélit kutatott fel és beszélgetést készített velük, felhasználta az ide vágó irodalmat és a levéltári forrásokat: járt az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában és a megyei levéltárban,  átnézte a lovasberényi református  egyházközség archívumát is.    

- Mi történt azon a csaknem elfelejtett, tragikus napon?

- A daljáték bevételéből a háborúban megrongált református templomot akarták helyreállítani, amely még több mint egy évvel a harcok befejezése után is teljesen kifosztva és üresen tátongott. A front alatt a szovjet katonák elégették a padokat, leszerelték az orgonasípokat, azokkal trombitálva járták az utcákat, még a harangokat is elvontatták és beolvasztották. A vandalizmus folytatódott 1946. június 16-án: az esti előadás alatt részeg szovjet katonák benyomultak a református kultúrterembe, és erőszakoskodni kezdtek a nézőtéren üldögélő lányokkal. Ekkor elszabadult a pokol. Előbb heves vitába keveredtek a helyi elöljárókkal, majd a nézeteltérés véres verekedésbe torkollott. Az előadásban szereplő, huszárjelmezbe öltözött parasztlegények nekirontottak a Vörös Hadsereg katonáinak. A harc órákon keresztül tartott, és a magyarok teljes győzelmével végződött. Az oroszok súlyos sérüléseket szenvedve menekültek el a helyszínről. A lázadás ezután az egész falura átterjedt, a rendet a közeli laktanyából érkező fegyveres erősítésnek sikerült csak nagy nehezen helyreállítania másnap hajnalra.

- Miért éppen a háború után telt be sokaknál a pohár?

-  Ezért a jelképes győzelemért, az éppen elveszített háború újrajátszásáért súlyos árat fizettek az emberek. A magyar hatóságok és a szovjetek is tudták ugyanis, hogy a magyarokat a világháborús vereség utáni revansvágy és a sérelmek fűtötték, hiszen a front alatt a katonák több hullámban ürítették ki az éléskamrát, dúlták fel a házakat, erőszakoskodtak az asszonyokkal, hurcolták el kényszermunkára a férfiakat és a gyerekeket, majd végül a falu elhagyására kényszerítették az itt lakókat. A harcok befejezése után hazatámolygó embereknek mindent a nulláról kellett kezdeniük, de egy ideig még abban reménykedtek, hogy minden más lesz, új élet kezdődik az országban. 

- Nem ez történt...

- Az 1946-os búcsú napjára a helyzet még rosszabbra fordult, az elégedetlenség nagyon erőssé vált a szovjet megszállókkal szemben. Az éhhalált ugyan elkerülték a falu lakói, de nélkülözéseik nem értek véget. A csekély betakarított terméssel éppen csak átvészelték a telet, a pénz elértéktelenedése miatt az élet egyre nehezebbé vált, és a falu határában állomásozó szovjet katonák zaklatásai, rablásai sem szűntek meg.
 
- Mi következett a verekedés másnapjának reggelén?

- A szovjet katonai parancsnokság több tucat embert elvitt, hogy kivallassa őket és megtudja, kik álltak a szerintük összehangolt akció hátterében. Többeket megkínoztak, néhány hét múlva pedig egy koncepciós eljárásban gondosan ki is választották a főbűnösöket. Láthatóan példát akartak statuálni, amikor az előadás főszereplőit, az egyfajta nemzeti hősnek tekintett János vitézt és legjobb barátait, a Bagó és a Strázsamester szerepét játszó fiatalembereket, valamint a falu két vezetőjét, a jegyzőt és rendőrkapitányt tették felelőssé.

 
A csoportképen a középső sorban balról a második Hartal Sándor (Bagó), a felső sorban középen Bodó István (János vitéz). Bodó 1952-ben,  szabadulása után, de még  a Szovjetunióban vízbe fulladt. Hartal már a Gulag  lágereinek egyike felé kidőlt a menetből. "Ne mondjátok meg anyámnak, hogy itt halok meg", suttogta

- Mi volt a vád ellenük?

- A szovjet büntető törvénykönyv egyik legsúlyosabbnak számító paragrafusát, terrorcselekmény elkövetését rótták a terhükre. Budapestre kerültek, ahol egy orosz nyelven zajló gyorsított eljárásban, a tanúk vagy a védelem közreműködése nélkül szibériai kényszermunkára ítélték őket, és még a nyár közepén útra keltek. Egyikük, a Bagó szerepét játszó fiú már útközben odaveszett, János vitéz alakítója évekkel később a Szovjetunióban halt meg, a többiek az '50-es években hazatérhettek ugyan, de az 1946-os események örökre meghatározták az életüket.

- Mit tapasztalt ennyi évvel a történtek után Berényben?

-  Amikor több mint hatvan évvel az eseményeket követően, gyermekkorom helyszínén nekiálltam feltárni, hogy mi is történt pontosan aznap és a verekedés utáni hetekben, eleinte csak emléket akartam állítani, a történet ugyanis szinte teljesen feledésbe merült. A helytörténeti leírások egyszerű verekedésként, egy-két bővített mondatban számolnak be róla. A fogságban meghalt két fiatalember neve ugyan szerepel a háborús áldozatok kőtábláján a temetőben, de sorsukra és a végül hazatért három ember élettörténetére a hozzátartozók is alig emlékeztek. A munka során hamar nyilvánvalóvá vált, hogy abba az egyetlen napba minden belesűrűsödött, amit az emberek a háború alatt és után átéltek, az öt ember sorsa pedig az egész közösség életét meghatározta évtizedekre. Öten  ha a történelem véletlene is kényszerítette őket erre  elvállalták a hős szerepét.

- A megismerés mellett milyen tudás birtokába jutott?

- Az események megismerése során az is világossá vált, hogy még ilyen nehéz időkben és a hatalom kegyetlen gépezetével szemben is több út és döntési lehetőség kínálkozik az egyén számára, még ha látszólag nincs is sok választás. Más és más módon forgatta föl ez a tragédia az elhurcoltak és családjaik életét. Volt, akit a keserűség emésztett föl és öngyilkosságba menekült, másokat megacélozott és kitartottak azok mellett, akiket szerettek, de volt olyan, aki a felejtésbe menekült. Érdekes volt látni azt, hogy a főszereplőkön és a közvetlen családtagokon kívül hogyan határozta meg hosszú évtizedekre a falu szinte minden lakójának viselkedését az esemény. Hőstettnek kell-e tekinteni, ami történt, vagy bűnnek, amint azt a hivatalos változat állította?  így hangzott a kérdés, amely az egyik vagy másik oldalra állította az embereket. Később már az volt a dilemma, hogy egyáltalán szabad-e, tanácsos-e beszélni a tragédiáról, vagy a saját érdekében mindenki jobban teszi, ha tiszteletben tartja a tabut. Az évek múlásával és a diktatúra enyhülésével a választóvonal azok között húzódott, akik hajlandóak voltak emlékezni, továbbadni a történetet a gyerekeiknek, és voltak, akik inkább a közönyt, a feledést választották. Ezzel a könyvvel tehát nemcsak az események egyszerű bemutatása volt a célom, hanem az is, hogy az emlékeket felidézve újra szembesülni lehessen a történet által felvetett kérdésekkel. A könyvet olvasva tét nélkül mindenki eljátszhat a gondolattal, hogy amikor a bátorság vagy a gyávaság, felelősségvállalás vagy önfelmentés, önfeláldozás vagy árulás, hűség vagy hűtlenség, állhatatosság vagy gyengeség közül kellett választani, vajon hogyan döntött volna.