A múzeumlátogatás hasznáról és káráról

A múzeumokat a múzeumlátogatók látogatják. Múzeumlátogatóvá bárki válhat, aki belép egy múzeum ajtaján. Egy korábbi, azóta elavult álláspont szerint a múzeumlátogató egyben tanult ember is. Ez a felfogás mára megdőlni látszik; a legújabb kutatások szerint elég, ha ember. Elég, ha kíváncsi. Ma már a pontosvessző helyes használatának ismerete sem elvárás. Leghelyesebben akkor járunk el, ha így határozzuk meg a múzeumlátogatót: 110-210 cm magas, életkora nagy egyéni szórást mutat: feljegyeztek 108 éves látogatót éppúgy, mint meg sem születettet.

Jellemző tulajdonsága, hogy amíg mások máshol, ő múzeumban, képtárban, galériában tartózkodik, meg-megáll egy-egy vitrin, vagy kép előtt, műtárgyakat csodál, Hamlet dán királyfi szavai jutnak eszébe: „Több dolgok vannak földön és egen, / Horatio, mintsem bölcselmetek / Álmodni képes”, élvezi a hűs termeket, a félhomályt, a tárgyakra irányított fényeket, odasuttog egy másik múzeumlátogatónak: „Gyere, ezt nézd meg!”, és így kezd egy mondatot: „Azt tudtad, hogy ”, vagy megérint egy antik szobrot. Olyankor rászól a teremőr, hogy „Ne érjünk a műtárgyakhoz, kérem!”

Ezek rítusok, melyek éppúgy a szertartás részei, mint a belépő megváltása, vagy a többi múzeumlátogató fixírozása. Itt kell megjegyezni, hogy a múzeumban bárki műtárggyá válhat a többi múzeumlátogató szemében. Ez csupán tekintet kérdése, tekintet nélkül arra a körülményre, hogy a látogató szeretne-e műtárggyá válni, vagy sem. Elég hozzá egy szép blúz, egy rövid szoknya, egy vicces T-shirt, vagy egy elegáns ing. Nem is beszélve a zokni+szandál megbocsájthatatlan kombinációjáról. A múzeumlátogató élettartama meglehetősen rövid: fél órától 3 óráig tart. Ez idő alatt élményekkel töltődik fel, inspirációt talál, csókolózik egy félreeső teremben, véleményt formál, fellelkesül, kérdések merülnek benne fel. Ezek tehát a múzeumlátogatás hasznai.

Most ejtsünk néhány szót a múzeumlátogatás káráról. Az olasz pszichiáter, Graziella Magherini a firenzei Santa Maria Nuova kórház orvosaként 1977 és 1986 között 106 páciensen figyelte meg a szédülés, a légszomj, a remegés, az önkívületi állapot, a zavarodottság, a sírógörcs, a bűntudat, sőt olykor a hallucináció tüneteit, amelyeket minden esetben a művészeti alkotások befogadása vagy befogadni nem tudása váltott ki. Magherini a tünetcsoportnak – ahogy a témában írt, 1989-ben megjelent könyvének is – a Stendhal-szindróma (más néven hiperkulturémia) nevet adta. „Lüktető szívvel léptem ki a Santa Croce-templomból, mintha kiszippantották volna belőlem az életet, úgy éreztem, mintha zuhannék” – írja Stendhal a firenzei Santa Croce-templomban 1817 februárjában tett látogatásáról. E nevezetes szédülésről kapta a nevét e különös tünetegyüttes.A múzeumok látogatása tehát egyáltalán nem kockázatmentes tevékenység. Régen sem volt az. Múzeumlátogatónak addig nevezünk valakit, amíg ki nem lép a múzeum kapuján. Onnantól járókelő.