Két diktatúra börtöne sem tudta megtörni Burgetti István századost

„Nagyapám, Burgetti Béla szegény vasutas volt, a felvidéki Pelsőcön szolgált, ahol megszeretett egy leányt, és összeházasodtak. A lány családja nem örült a házasságnak, de mivel a gyermeküket szerették, hozzáadták nagyapámhoz. Ez az ezernyolcszázas évek végén történt. Ezután nagyapám lett az állomásfőnök, és éldegéltek, amíg jött a trianoni gyalázat, és esküt kellett volna tennie a csehekre. Ám erre nem volt hajlandó. Azt is mondták, beszéljen szlovákul, ám arra sem volt képes, pedig beszélte a nyelvet. Így aztán bevagonírozták és kizavarták őket az országból. Kazincbarcikára került, és ott állomásfőnök lett megint, igaz, az kisebb pályaudvar volt, mint a pelsőci. A későbbiekben Gyöngyösre költöztek, ott még néhány évig dolgozott. 

Az ő fia, az én apám katona szeretett volna lenni, ezért megpróbálkozott a Ludovikával, és sikerült bejutnia. Ott jól érezte magát, de aztán történt egy malőr. Tüntetésre készültek az Üllői úton, és odavezényelték a hallgatókat. Utólag értesült róla, hogy csak gyakorlat volt, de ő ezt akkor nem tudta. Kivezényelték őket, két géppuskafészket fel kellett állítani, célra tartani, hogy majd jönnek a tüntetők, és ha parancs lesz, lőni kell. Apám azt mondta, azok csak hőbörögnek, bajt nem csinálnak, nincs értelme vérfürdőt rendezni, ő nem lő. Eltanácsolták a Ludovikáról, akkor ment el gyógyszerésznek, mert egyik nagybátyánk is az volt. Elvégezte az egyetemet, és munka nélküli gyógyszerész lett, mert nem volt pénze patikát nyitni, így segélyen élt, hol itt, hol ott dolgozott rövid ideig. Aztán bekerült a MÁV-kórházba, tíz gyógyszerésznek volt az egyike alkalmazottként. 

Már a nyakunkon volt a háború. Bement hozzá egy katonatiszt a feleségével gyógyszert váltani. Apám beszélgetett vele, és elmesélte, egész életében katona szeretett volna lenni. Hát jöjjön, hangzott a válasz, és szakmájában dolgozott a seregben is. A gyógyszerészek közül nagyon sokan kimentek a frontra, a hadikórházakba, és nem volt szakember, aki a hátországban az irányítást végezte volna. Apámat beiskolázták, és a Honvédelmi Minisztériumban az anyaggazdálkodást végezte. Ez 1941 körül történt. Munkanélküliként egy lány sem állt szóba vele, hiába udvarolt, de miután odakerült a minisztériumba, a Római-parton kapott villát és hozzá tisztiszolgát. Udvarolni kezdett anyámnak, aki gyógyszerészhallgató volt, az évfolyam szépsége, rajzottak körülötte a férfiak, de ő apámat választotta, és hozzáment.

Apám egyre többet dolgozott, egyre többet lőcsöltek rá, egy idő után már az összes felszerelést, a lőszereket és a fegyvereket, még a harckocsikat is ő leltározta. Komoly feladat volt, ingázott a Vár és a minisztérium között, és bár ment volna a frontra szívesen, ott ragadt ebben a beosztásában. Aztán jött Szálasi. Egyik tiszttársával ebédelt együtt, amikor azt találta mondani, hogy Szálasi őrült, a háborút elveszítettük, valamit csinálni kell, az országot meg kell menteni. Meghallották, besúgták és letartóztatták. Sopronkőhidára vitték, halálra ítélték, mert egy minisztériumi tiszt nem vélekedhet így a háborúról.” 

Itt megszakítom Burgetti úr visszaemlékezését, mert idézem a vádindítványt, amelyet megőrzött. Az okmányból kiderül, hogy a 38 éves Burgetti István százados (felesége Vöröss Margit) a fehérvári Szöllősi József őrnaggyal 1944. november 11-én Vépen beszélgetett. A hűtlenség bűntettét azzal követték el, hogy Szöllősi azt mondta, Horthynak is megvolt a véleménye a németekről, azok cserben hagytak bennünket, és jobb volna átállni, továbbá hogy Szálasi nemzetvezető a minisztereit géppisztol - lyal nevezte ki, kényszerítette őket, hogy részt vegyenek a kormány megalakításában, és a tiszteknek kényszerítő eszközök hatása alatt kellett esküt tenniük. Erre Burgetti számvevőségi főtisztviselő kijelentette, a mostani kormány semmit sem produkál, Szálasi idióta, nem normális, bolond. 

„Halálra ítélték, de apám tífuszt kapott, és a járvány miatt leállították a kivégzéseket. Később tovább vitték Németország felé, és miután lebombázták a vonatot, amerikai fogságba került. A nyakán sérült meg, ott érte bombaszilánk, és hogy nem vérzett el, azt osztrák parasztoknak köszönhette, akik bekötözték. Ez 1945 májusában történt. Anyám áldott állapotban a testvéremet várta, mégis elindult velem apám után Németországba, katonai teherautókon utazott. A konvojt Székesfehérvár környékén bombatámadás érte. Én ordítottam, mint egy sakál a bombázás alatt, és miközben mindenki elszaladt, anyám felrakott a teherautó motorházára, és kicserélte a pelenkámat. Eljutottunk Németországba, a testvérem már ott született meg a hadifogoly magyar tisztek legnagyobb örömére. 

A szüleim Németországban úgy döntöttek, hazajönnek. Győrben 1946 februárjában igazolták apámat, és visszavették a honvédséghez, de elvették a villát, mehettek albérletbe, nyomorba. Még két évet éltek együtt, és amikor a Rákosi-rendszerben apámat letartóztatták, anyám úgy döntött, nem kell neki ilyen ember, inkább eljárt szórakozni, minket, gyerekeket intézetbe adott. Elvált, és keresett másik férjet magának.

 Apám a Honvédelmi Minisztériumban továbbra is anyaggazdálkodóként szolgált a korábbi beosztásában, aztán közölték vele, hogy reakciós, és ott csak kommunista párttag dolgozhat. De ő nem akart párttag lenni. A sorsát nem tudta elkerülni, jött érte is a fekete autó. Az volt a bűne, hogy nem zárta be a fiókját, mert az egész minisztériumot őrizték, és külön zárták magát a részleget is. De így az ellenség meg tudta szerezni a titkos iratokat, mondták, miután letartóztatták. A Fő utcába, aztán az Andrássy út 60.-ba vitték, ahol meg is verték. Aztán a kunmadarasi repülőtéren törte a betont, onnan 1951 végén szabadult. 

Próbált elhelyezkedni, de börtönből jött emberként ez nehezen ment. Aztán egy másik gyógyszerész, aki szintén reakciósnak minősült, és nem foglalkozott apám börtönviseltségével, felvette segédnek. Már nem nősült meg, felnevelt engem és a lánytestvéremet egyedül, nem hozott mostohát. Ezt becsülettel végigcsinálta. 

Egyszer lefekvéskor mesélt nekem, kitalálta, hogy a háborúban nemcsak harcolt, hanem vadászott is Afrikában. Én ezt elmondtam az iskolában, ezért apámat behívatták, hogy ne beszéljen olyanokat, hogy ott volt Rommellel Afrikában. Attól kezdve az apám nem mesélt az életéről többet, nehogy bajom legyen. Anyámról azonban beszélt, azt mondta, bármi történt, újra őt venné feleségül, mert őt szerette. A forradalomig éltünk Gyöngyösön, akkor felmerült, hogy elmegyünk Németországba, de mégis maradtunk. Aztán Csabrendekre került, ott kapott gyógyszertárat. 

Kétszer is börtönben ült, ezért belekötöttek, ahol tudtak. A megyei főgyógyszerész közölte vele, hogy az asztal rossz helyen van, tegye odébb. Apám nem mozdult. Erre azt mondta neki, ha nem teszi meg, elintézi, hogy a gyereke nem mehet továbbtanulni. Erre apám elővette a bicskát a zsebéből, és megfenyegette, belevágja, ha a gyerekét meri bántani. Jöttek a rendőrök, jött a tanácselnök. De aztán elcsitult az ügy. 

 Akarat és hazaszeretet, mindennek a tönkretétele, de mégis megmaradtunk: ez az én apám története. Anyám elhagyott, de neki mégis sokat köszönhetek, mert mivel az évfolyam szépsége volt, mindenki, akivel egy évfolyamra járt, támogatott engem. Ez is hozzásegített, hogy olyan pályát fussak be, amit kevés gyógyszerész.”