Aczél György hatalomtechnikai módszerei

Az előadó kiemelte, az aczéli kultúrpolitikát erősen meghatározta a szabadság érzetére való törekvés, és ebben a szavaknak, illetve a velük való manipulációnak fontos szerepe volt. Az előadás elején elmesélt egy jellegzetes példát, amelyen keresztül rávilágított a kultúrpolitika működésére. A 70-es években feltalált Béres-cseppet a hatalom nem sorolta a támogatott kategóriába, sőt kuruzslás vádjával pert is indítottak feltalálója ellen. A Béres baráti köréhez tartozó Kósa Ferenc rendező a barátját egy róla forgatott filmmel igyekezett támogatni. A munka azonban egy ponton elakadt.

Ekkor Nagy László költő, szintén Béres barátja, elment Pozsgay Imréhez, aki azt tanácsolta, zarándokoljon el Aczél Györgyhöz. Nagy László dilemmába esett: vagy feladja az elveit, és elmegy ahhoz, akivel szóba sem akart állni, vagy barátja támogatásáról mond le. A dilemma generálása – mutatott rá az előadó – az aczéli kultúrpolitika egyik taktikája volt. A magyar értelmiség állandó dilemmák között élt és alkotott. Ennek a taktikának a „rákfenéje” az értelmiségre nézve az volt, hogy bárhogyan is döntött, mindig alávetette magát a hatalomnak. Az alkotói szabadság Magyaror­szágon a hatalmi játszma részeként létezett – az, hogy bizonyos filmek, könyvek, alkotások megjelenhettek, amelyekben kritikus véleményeket is megfogalmazhattak, csak látszólag jelentett szabadságot. A valóságban ez a szabadság megfelelt a hatalom érdekeinek. Az élhetetlen körülményeket teremtő diktatúra konszolidációja – amely a teljes szovjet blokkban bekövetkezett – itthon sajátos jegyeket viselt magán. Nálunk bizonyos értelemben, ahogy Szekér Nóra fogalmazott, „a másként gondolkodók hangosabban köszörülhették a torkukat”.

Az 1956-ot követő időszak hatalomtechnikai módszereit Kádár és Aczél neve fémjelezte, akik a diktatúra szabályaitól számos esetben eltértek. A látszólagos demokráciával éppen a diktatúrát stabilizálták. A hatalomtechnikai módszerek között hangsúlyos szerepet kapott a kultúrpolitika, miután a realitásokat is figyelembe véve megfogalmazódott az igény a kiegyezésre a hatalommal szemben álló értelmiséggel. Ez azonban korántsem a magyar kultúra kiteljesedéséről szólt! A kultúrát Aczél György a hatalom működtetésének, illetve konszolidációjának eszközeként használta. Az ő feladata volt a rendszer ellenfeleivel történő kiegyezés véghez vitele, ami azt jelentette, hogy ellenőrzés alá vonta a rendszer potenciális ellenfeleit. Nem az volt a feladata, hogy kommunistává nevelje az értelmiséget, sokkal inkább arra használta őket, hogy megjelenésükkel, megszólalásukkal legitimizálja azt a Kádár-rendszert, amelynek komoly legitimizációs problémái voltak kül- és belföldön egyaránt. Minél inkább eltért egy alkotás a rendszer retorikájától, annál inkább erősítette annak legitimitását, hiszen azt a látszatot keltette: itt nincs diktatúra.

Aczél gyakran hivatkozott a magyar értelmiséggel kötött szövetségre. Partneri viszonyról persze szó sem volt, hiszen nem alkut kötött velük, hanem alkura kötelezte őket, és aki részt akart venni a kulturális életben, annak fent kellett tartania a szövetség látszatát. Az úgynevezett kegy-gazdálkodás azonban ma gyakran felveti az „írástudók árulásának” kérdését. Aczélnak éppen az volt a célja, hogy az – egyébként életük során sok mindent átéltek miatt belenyugvó – értelmiségről egy gerincét vesztett, elveit feladó generáció képét alakítsa ki. Nekünk azért kell körültekintően értékelni az ’56 utáni írókat, művészeket, alkotókat, mert ha mi is degradáljuk őket a hatalommal kötött alkujuk miatt, pontosan azt a képet adjuk róluk tovább, amit Aczél szeretett volna az utókorra hagyni – vonta le a végkövetkeztetést az előadó.