Ami van, és ami nincs

Nagy port kavart liberális körökben Schmidt Máriának az a minapi kijelentése, hogy Németország ma már nem létezik, egész pontosan: „már nincs”. Csak egy idióta gondolhatja, hogy ezt a történész szó szerint értette, könnyebb azonban gúnyolódni a szándékosan félremagyarázó értelmezés nyilvánvaló lehetetlenségén, mint foglalkozni azzal, amire a két szó valójában felhívta a figyelmet. Az a Németország „nincs”, amelyik az európai keresztény hagyományok szerint szervezte az életét évszázadokon át, amelyiket – szerettük, vagy sem (nekünk utóbbira is bőven volt okunk) – elfogadtunk, mint a politika, műveltség, kultúra, művészet és tudomány meghatározó alakítóját. Dürer, Wagner, és igen, Nietzsche világa látszik eltűnni a süllyesztőben, pedig utóbbi sokat kritizálta a kereszténységet: de más a kritika, és más az önfeladás. Amelynek újabb állomása, hogy a G7 külügyminisztereinek münsteri találkozója előtt eltávolítottak egy 16. században készült, Jézust ábrázoló feszületet az eseménynek helyet adó díszteremből, miközben Köln felett már a müezzin énekel. Könnyen meghúzhatjuk a párhuzamot a münsteri döntés, a festményeket levessel leöntő eszetlen klímaaktivisták és a „mi” beszédet hányó diáklányunk között. (Még csak kocsmai stílust sem írhatok, mert többször tanúja voltam, hogy kedvelt vendéglőmből ilyesmiért miként penderítették ki a már nem szomjas vendéget.) Közvagyonból meggazdagodott, jókora idegenszívűséggel nyakon öntött kommunistáink és szocialistáink Fletóval az élen az Internacionálét dalolva még 2009-ben is azt énekelték, hogy ők a múltat végképp el akarják törölni. Szó szerint azt, hogy „semmik vagyunk, minden leszünk”. Ebből a jólelkű magyarok szerencséjére csak az első tagmondat látható ma, morális és hatalmi értelemben továbbra is semmik. Mivel azonban ott van mögöttük mindaz, amely üléstermekből keresztet távolít el, múzeumokban műemlékeket locsol és színpadokon trágárkodik, nem lehetünk nyugodtak. Főként a mostani háborús helyzetben nem, hiszen mi sem egyszerűbb annál, mint ostobaságra, bizonytalanságra, romló életszínvonalra alapozva híveket gyűjteni: ezt tették a kommunisták Oroszországban 1917-ben, a nemzeti szocialisták Németországban 1933-ban, és mindkét helyen azzal kezdték, hogy megtagadták Krisztust. Az eredményt ismerjük.