„Azok” és „ezek”: 33 éve alakult meg az Antall-kormány

Tudjuk, a liberálisok árulása révén a próbálkozás legfeljebb félsikernek tekinthető: sikernek, mert elkerültük a vérontást, kudarcnak, mert elmaradt a számonkérés, a privatizációval pedig hatalmas vagyonok jutottak az eszmével látszólag szakító, a zsebükhöz azonban a végsőkig hű egykori pártfunkcionáriusok kezére, akik többségükben azóta is idegen érdekek zsoldjában állnak. Azok számára, akik ma szemtelenül forradalmárt játszanak, az a korszak már ismeretlen történelem. Kisebbik baj, ha egy közszereplő helyesen írni sem tud. A nagyobb gond, amikor a szellemi gyökértelenség üres önjelöltséggel párosul, ezért hiába teltek el évek után évek, nem lett szeretetben gazdag országunknak olyan ellenzéke, amely eljutott volna addig a nemzeti minimumig, amely legalább a legalapvetőbb kérdésekben szakít a haza eladásával.

A rendszerváltás után a megyei napilapoknál – jóindulatú becsléssel – húsz az egyhez arányban dolgoztak bal-, és jobboldali újságírók: nálunk Székesfehérváron én voltam az „egy”.

Akkoriban ezt az arányt természetesnek tartotta mindenki, mivel a tizenkilenc megyei újságot a pártbizottságoktól – a nyilvánosság előtt a mai napig tisztázatlan módon – a szocialisták örökölték meg és úgy adták el németnek, osztráknak, angolnak, hogy a feltételek között szerepelt: az új tulajdonos nem nyúl az egykori káderekhez, maradhat mindenki a helyén. Mindegy lett, ávós, cenzor, vagy csak egyszerű szerkesztőségi besúgó, spongyát dobtak rá. Legyen kiszolgáló és megbízható, ez számított az egyetlen szempontnak, és bőkezűen jutalmaztak érte. Mindenki dörzsölte a markát, mert akkoriban vidéken nem volt a hirdetési piacon vetélytársa a helyi médiának, így milliárdokat pakoltak ki abban az időben profitként az országból – bizony hazaárulás volt a javából.

A valódi rendszerváltás más területen is elmaradt, aztán jött egy naiv uniós népszavazás és csatlakozás, amelyről Csurka István így írt a Magyar Fórumban, amit annak idején utálkozva mindig az én asztalomra vágott le a friss újságokat reggelente kiosztó kolléga: „Az EU-csatlakozás egy újabb, az előzőnél is rosszabb végzetes rendszerváltás, amelyben most már minden nemzeti törekvést, megújulást, rendteremtést a brüsszeli szabályokkal fojtanak el. Ez az új uralom rosszabb és aljasabb lesz, mint a szovjet uralom, mert ez a demokrácia köntösében jelenik meg.” Más is emlékszik ezekre a kemény, akkor megdöbbentően borúlátónak, ma már sokkal inkább látnokinak tűnő szavakra, mert mostanában – látva a nálunk járt uniós bizottság tényfeltárásnak hazudott aljas ámokfutását – sűrűn idézik a közösségi médiában.

Amikor Székesfehérváron, a Jókai utcában annak idején az utolsó interjúmat készítettem Csurka Istvánnal és elmondtam neki, mire lennék tőle kíváncsi, először maga elé nézett, és sokáig nem szólt semmit. Aztán nagyon lassan felemelte ritkuló, ősz hajjal borított fejét, szomorúan elmosolyodott, a szemüvege fölött rám nézett, és válasz helyett – a hazai szerkesztőségek tagjainak világnézeti összetételére utalva –, azt kérdezte: „Magát hogy tűrik meg ezek, ha ilyeneket kérdez?”

Az a pillanat, az a kérdés jutott eszembe, amikor a rendszerváltásnak nevezett folyamat becsületes, de elárult kormányára emlékezve, a mai évforduló kapcsán „azokra” az időkre gondoltam vissza. Remélve, hogy „ezeknek” nem lesz Magyarországon több dobásuk. De legalább az én életemben nem.