A Nyad-film: cápák a vízben, szivárvány a szélben

Nem kell ezért magyaráznom, miért voltam kíváncsi arra a filmre, amit a magyar apától és hongkongi anyától született Elizabeth Chai Vasarhelyi és Jimmy Chin készített az amerikai Diana Nyad életéről. Az úszó 1975-ben vált ismertté, amikor nyolc óra alatt körbe tempózta Manhattant, majd négy év múlva, a 30. születésnapján huszonhét óra alatt átküzdötte magát a Bahamákról a floridai Key Westbe. Először 1978-ban tett kísérletet arra, hogy Kubából indulva is elérje Floridát, de az erős áramlatok és az alattomos medúzák miatt vissza kellett fordulnia. Valami mégis megakadt a fejében, mert harminc évvel később, 60 évesen újra próbálkozott, nem is egyszer: újabb három kísérlete fulladt kudarcba, míg 2013-ban, ötödik alkalommal, 64 évesen végül teljesítette a kihívást.

Minden adott volt tehát egy nagyszerű film megszületéséhez, ám nem lett belőle más, mint kissé pátoszos közhelygyűjtemény. Emlékszem arra az időre, amikor egymás után készültek a holokauszt borzalmait felidéző mozik, mert abban az esetben már a témaválasztás előre vetítette a díjakat, közepes munkával is jó eséllyel nevezhettek az alkotók a szemlékre. Ha valaki még tehetségesnek is bizonyult hozzá, el sem ugorhatott egy-egy elismerés elől, amennyiben a múltszázadnak azt a valóban talán legsötétebb időszakát mutatta be és elevenítette fel az áldozatok szemszögéből.

Erős a gyanúm, hogy most valami hasonló történik, csak ma már elsősorban a szexuális kisebbségek népszerűsítése lett az a téma, ami díjakhoz vezet: a jelszót már régen kiadták a globalizmus ideológusai. Így aztán a filmben egyetlen pillanatra sem jelenik meg semmi, ami a családra, vagy bármilyen hagyományosnak mondható értékrendre utalna, inkább egy molesztáló férfit mutogatnak.  Nem véletlen tehát a színészválasztás sem: Diana Nyad edzőjét az a Jodie Foster alakítja, aki nyíltan Hollywood öregedő leszbikus sztárja, de a főszereplő Annette Bening is „érintett”, hiszen neki a fia lett transznemű. A film egyébként a rekordkísérletek monoton képsorainak bemutatása mellett nem sokat törődik a karakterek finomrajzolásával, a főszereplő végig ordít, flegma és ellenszenves, nekem a barát-exszerető edző törekvéseivel sem sikerült azonosulnom. Talán egyedül az expedíciók hajós navigátorát – Rhys Ifans alakítja jól – sikerült elfogadhatóan rokonszenves módon ábrázolni, bár ő sem kerülhette el azt a hatásvadász klisét, hogy egyébként halálos beteg. A párbeszédek tele vannak kétértelmű utalásokkal, a néző sejtheti, hogy Nyad és edzője valamikor mások is lehettek egymásnak, mint barátok, csak az lóg a levegőben, hogy ez a viszony a filmidő jelenében éppen milyen állapotában van. Ez persze simán elnézhető volna, nem vagyunk prűdek ugye, ha közben kapnánk valami többet is cselekményben, hangulatban, látványban – néhány régi sport- és cápafilmet idéző jelenetnél.   

Nem tudom, hogy az amerikaiak a valóságban is mindent megtapsolnak-e, vagy ezt csak a filmekben teszik, de ez történik, miután sikerül Nyad-nek partot érnie a floridai Key Westben. Egyébként ott lakott a regényeiben és novelláiban a férfit mindig erőteljesen férfinak, a nőt pedig minden esetben hangsúlyosan nőnek ábrázoló Hemingway, akinek szerencséje, egy másik korban élve főbe lőtte magát, mert azt a pillanatot már nem érhette meg, amikor az ujjongó tömeg – a filmben legalábbis ezt látjuk – szivárványos zászlókat lobogtatva fogadja az úszót. Ha valaki esetleg nem értette volna addig, mire megy ki a játék. Láthatóan azonban a rendezőpáros helyesen olvassa az idők szavát, tudja, merről fúj a szél Los Angelesben, ezért fogadok rá, hogy halovány teljesítményük dacára is jónéhány díjat bezsebelnek majd.

Mintha sejtettem volna előre valamit, én ezt a munkát laptopon néztem, közben pedig a televízión hang nélkül nemzetközi kupameccs ment, a milánói futballisták csatáztak a párizsiakkal. A Milan kettő az egy arányban nyert – akár a Nyad-film jelképes kritikája lehet, mennyire sajnáltam volna, ha miatta egyetlen gólról is lemaradok.   

Kapcsolódó: