Kádár Zoltán nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is ötvözött két szakmát

Kádár Zoltán elmondta: – Sokan azt gondolják, hogy a kályha nem más, mint egy csempékből rakott fal, ám a kályha tele van agyaggal, téglával és samottal. Az egésznek az a titka, hogy megfelelő járatokat kell kialakítani a kályha belsejében. Cél, hogy a csempefal teljes felületét bejárja a füst, de ezt minden kályhás máshogy oldja meg.

Egy emberéletet mindenképpen kiszolgálnak ezek a szép „behemótok”

Mint megtudtuk, a látható elemek, a csempék a kályha teljes tömegének csupán a negyedrészét teszik ki. Egy normál, 1,2–1,5 tonnás kályhának a felfűtési ideje két-három óra. Akkor ideális a hőtartás, ha 24 óra elteltével még mindig kézmeleg a kályha oldala. Vannak hosszabb fűtési idejű szerkezetek is, amelyek tovább ontják a hőt, ám a 24 órás jól illeszkedik az emberek napirendjéhez. A kályhához használt csempének szépnek kell lennie, hiszen egy szobának vagy éppen a nappalinak lesz a dísze. Fontos, hogy jól tárolja a hőt, és a mechanikai sérülésekkel szemben is ellenálló, valamint tisztítható legyen. Bár valóban csak a negyedrésze a csempe tömege a kályháénak, mégis nagyon fontos eleme, ugyanis ez hivatott arra, hogy megőrizze a meleget.

A kályhásság kialakulását a 13. századra teszik, és német, illetve svájci mestereknek tulajdonítják a mai cserépkályhák ősének megépítését. Ez egy tipikusan európai fűtési módszer, mely Lengyelország, Csehország, Dél-Németország után Magyar­országon is megjelent. Elsősorban a főúri rezidenciákon, vidéki kúriákban, mert meglehetősen drága dolog volt. A 16. században alakultak már kályhásközpontok. Nekik köszönhetően lassan átszivárgott a népi kultúrába is, így megjelentek vidéken nemcsak a kályhák, hanem a kályha­készítők is, akik szekérrel szállították a csempéket. Néha megrendelésre, de legtöbbször a vásárra. Ilyen nagy kályhásközpont volt a 16. században például Besztercebánya.

Az egész úgy indult, hogy építettek egy kályhát, ami alul még egészen kemenceszerű volt, és annak a falába tettek bele kályhacsempéket, megnövelve ezzel a kályha hőtartó képességét. Először csak sávban rakták bele, később pedig már a kályhástechnikával össze is építették őket. Minden kor kidolgozta a maga kályháját, így volt reneszánsz, barokk és rokokó. Hozzánk a legközelebb a századfordulós szecesszió áll. Ez volt az a kor, amikor nemcsak hogy megjelent a cserépkályha a polgári szalonokban, de azok dísze is lett egyben.

A második világháború után a vidéki lakosság elvándorolt a városok és az onnan remélt megélhetés felé, pedig éppen akkor, tehát a hatvanas-­hetvenes években vált népszerűvé a cserépkályha vidéken. A Tüzép-telepeken árulták a csempéket, a téglát meg a cementet, és várták az emberek a kályhásmestert. Akkoriban leginkább zsákkályhák, tehát oszlopszerű berendezések épültek. Nagyon egyszerű, de nagyon hatékony működésük mellett az esztétika egy kicsit háttérbe szorult. Leginkább barna és sárga színűek voltak, egyszerű vonalvezetéssel. A rajtuk fellelhető motívumok legtöbbjének semmi jelentése nem volt, vagyis sehonnan nem eredtek és nem is vezettek sehova, viszont az anyaguk kiváló volt. Ma keresve sem találni olyan jó agyagot, mint amelyből ők tudtak dolgozni.

Több módozata is van a kályhacsempe készítésének. Az új és modern megoldás az, amikor gipszformába öntik bele az anyagot. Régebben korongozták, majd fakerettel szögletesítették, esetleg fadúcba döngölték bele, amelynek belsejébe korábban belefaragták azt a mintát, amit szerettek volna.

Bármennyire is elterjedt a cserépkályha, valójában továbbra is megőrizte elit mivoltát. A legtöbben teatűzhellyel, sparhelttel és szenes kályhával fűtöttek otthon még a hetvenes-nyolcvanas esztendőkben is.

Manapság van, aki kitart mellette, de sokan elbontják, mert foglalja a helyet, vagy mert stílusában nem illik a házfelújítási koncepcióba. Érdemes megfigyelni, hogy a bontást követően a ház gyakran elkezd vizesedni. Ez leginkább azért történik, mert a legtöbb cserépkályha belső levegőt használ, átöblíti a teret, sugározza a hőt, és nemcsak a levegőbe, hanem a falba is, tehát szárítja az épületet. Fával tizenöt-húsz év a cserépkályha élet­tartama. Szén alkalmazásakor ez feleződik, ugyanis a szénnek magasabb a hőfoka, emellett egészen más gázok képződnek a használat során, mint fa esetén. Ez nem azt jelenti, hogy vége mindennek. Ha eljön az idő, át kell építeni, mert a benne lévő anyagok elfáradnak. Szinte minden kályha kibír három-négy átépítést, magyarul egy emberéletet mindenképpen kiszolgálnak ezek a szép, nehéz „behemótok”, feltéve, ha jó fával fűtünk.

A kályhásmester a mai korról is beszélt: – Jelenleg már rengeteg forma és szín található a piacon, így a modern lakások kialakítása esetén is lehet gondolkodni cserépkályhában. Van, aki kifejezetten modern cserépkályhákat rakat. Más formák és méretek, sőt ma már minden gyártó más-más méretet használ, hogy még csak véletlenül se lehessen az egyiket kiegészíteni a másikkal. Az új csempéken megjelentek az úgynevezett fedőmázak, ami azt jelenti, hogy az alapanyag egyáltalán nem sejlik át a festékréteg alatt, ahogyan azt korábban megszokhattuk, és emiatt aztán teljesen modern hatást kelt.