Kozma Imre a gyerekkoráról, a fociról, vereségről és győzelemről, a pápa látogatásáról

– Honnan ered önnél a sport szeretete?

– Másfél éves voltam, amikor édesapám meghalt, és édesanyám visszatért velem az őt felnevelő családba. A nagyapám mindenben igyekezett pótolni a férfiembert az életemben. Egyik gyerekkori fájdalmam volt, amikor láttam, hogy egy kisgyerek az édesapja kezét fogja, és ketten mennek az utcán. Olyankor fájdult belém, milyen jó lehet, amikor egy felnőtt ember biztonsága vezet az úton. Egy kis faluban nőttem fel a Szigetközben, egy olyan közösségben, amit a legideálisabbnak lehet mondani: lelke volt annak a falunak, annak a keresztény közösségnek. Amikor elkerültem az ország különböző pontjaira, akkor döbbentem rá, hogy ahhoz nem lehet mérni semmi mást. Ott magától értetődő volt a mozgás, az iskola által szervezett sport. A győri bencés gimnáziumban ez folytatódott, és a Rába ETO-val ki is alakult a bimbózó kapcsolatom. De amikor egyre jobban érlelődött bennem az elköteleződés a papi hivatás mellett, bár azt mondták, hogy talán azon a pályán is érvényesülni tudnék, döntenem kellett.

– Melyik sportág volt ez?

– Természetesen a labdarúgás. Egy szegény faluban csak az létezett, nem volt grund, de egy faluban mindenütt lehet futballozni. Nekünk az életet jelentette, nagyban formálta és alakította a közösséget. Ha egy futballcsapathoz, vagy akármilyen más szervezett közösséghez tartozik valaki, akkor már vannak elvárások. Az, hogy mit jelent összefogni egymással és együtt harcolni valamiért, nagyban formálja és alakítja az ember életszemléletét. Sokszor gondolok erre most, amikor annyit beszélnek a háborúról. Miért állnak szemben egymással az emberek? Nem lehetnek olyan fontos érdekek, hogy ez megtörténhessék. A csapatban fel sem merülhetett, hogy ellentétes érdekünk legyen a társammal, azért tartottunk össze, mert egyet akartunk, eredményt akartunk, örömet akartunk szerezni másoknak és magunknak. Így kezdődött, de 15 éves koromra elkötelezetten tudtam, hogy mi az én utam.

– Székesfehérváron nemrégiben felavattuk a Helsinki olimpia emlékművét. A kezdeményezőnek, Kű Lajosnak három célja van még: legyen ez hungarikum, a történtekről tanítsanak az iskolákban, és legyen itt, az emlékmű mellett az olimpiai eskü. Mit szól ehhez?

– Minden jó kezdeményezésnek csak örülni tudok, ezeket egészen természetesnek tartanám. A középkori Magyarország sajátos helyet foglalt el Európában, sajátos helye lett a helytállása miatt. Magyarország nem hódított, hanem hont és hitet védett évszázadokon keresztül. István király nem csak zseniális volt, hanem a szó szoros értelmében hívő és apostol, a hit kötötte Istenhez azt a csodálatos embert. Erről Székesfehérváron szólni kell. Amikor 2013-ban Rómában egy sokezres szentmisén köszönthettem a Szentatyát, ő azzal engedett el az oltártól, hogy vigyázzunk Szent István örökségére, mert ő Isten előtt vállalt felelősséget a nemzetéért. Ha én innen, Fehérvárról nézem Kű Lajos kezdeményezését, akkor nem véletlen, hogy éppen itt született meg ez a gondolat, ez a sajátos üzenet. A magyar nemzet küldetése évszázadokon át apostoli volt. A 20. században elbántak velünk: jött Trianon, a két világháború, azután a harcos ateizmus, aminek mára érlelődött be a fanyar gyümölcse egy Isten nélküli Európában. Az én számomra éppen az 1952-es olimpia az, amely valamiképpen annak a Magyarországnak az ajándéka, amely évszázadokon keresztül győzelmesen vívta élethalál harcát, ez a nemzet a romjai fölött próbált mindig újra és újra életre születni. Az az olimpia valamiképpen a harcos ateizmussal szemben álló magyar gondolkodás csodálatos kivirágzása volt. Egy győzelem! A 20. században vereség követett vereséget, de az ember nem erre, hanem a krisztusi értelemben való győzelemre született! Aki győzni akar, az ne feledkezzen meg arról, hogy minden siker feladatot ró az emberre, a szolgálatnak a feladatát. Én az 1952-es olimpiának a sikersorozatát így értékelem: abban a közegben, amelyben éltünk, ez volt az egyetlen lehetőség a kitörésre, hogy megmutassuk az erőnket, a győzelembe vetett hitünket. Ez euforikus hangulatot teremtett az országban a sok-sok vereség, megaláztatás, a magyarság tönkretétele után. Olyan felvillanás volt, amely fényt hozott az életünkbe, hiszen amikor a megalázott és a kicsi sikerre jut, az sokkal nagyobb jelentőségű, mintha nem ilyen közegből nőtt volna ki ez a győzelem. Szívesen hallom Lajosnak ezt a gondolatát, és ha én tudok segíteni, akkor minden erőmmel a kezdeményezés mellé állok, hiszen erre predesztinál a királyok városa.

– Mi a legfontosabb üzenete Ferenc pápa látogatásának?

– Megsejtette a magyar lélek legmélyebb értékeit, pedig nem egyszerű egy népet megismerni, egy pápának sem könnyű. Amikor az egyház hajójának irányítását átvette, ebben a sokarcú világban bizony mi a számára úgy jelentünk meg, mint akik egyedül vagyunk. Ugyanakkor az egyedülvalóságnak az okát nem fedte fel előtte senki. Amikor megválasztották a bíborosok, együtt misézhettem vele és egy rövid beszélgetésre is mód nyílt köztünk. A pápa azt hangsúlyozta, amit azóta is megtesz, hogy nagyobb figyelmünk legyen a perifériára sodródott emberek felé, azok felé, akik mindenkinél jobban várják, hogy elfogadjuk őket. Kérte, tegyünk meg mindent azért, hogy helyük legyen a közösségben. Azt mondta a Szentatya, azokhoz induljak el, akik várják a segítséget. Ma is előttem van az arca, amikor válaszoltam: „Szentatya, én pappá szentelésem után pár héttel elindultam ezen az úton”. Láttam, hogy megérintette ez a kijelentés. Az átütő erejű eukarisztikus kongresszuson döbbent rá, hogy ez a nemzet sokkal egységesebb annál, mint amiről ő hallott. Megérintette a nemzet őszintesége, a néppel, a közösséggel való találkozása, gondolkodásunk a szomszédunkban vívott háborúval kapcsolatban. Rádöbbent, hogy sokkal elkötelezettebb az összetartozásunk, mint ami általában elmondható. Felfigyelt, rácsodálkozott arra, hogy egybeesnek az egyház és a politikai vezetés törekvései. Hiszen amikor az emberiség sorsáról, egy nemzet létéről és jövőjéről van szó, akkor az egyháznak és az államnak össze kell fognia, mert mindkettőnek egy a célja: felelősség Isten előtt. Mert a nemzet egy család. Ez nagyon mélyen érintette, és ő maga óhajtott visszajönni azt kérve, igazi találkozása legyen, és a szívére ölelhesse ezt a nemzetet.