Edit néni 100 évesen is példaértékű erővel, szeretettel és humorral rendelkezik

A díszítés és a sok finom falat, mind az éppen a mai napon 100 esztendővel ezelőtt, 1924. március 5-én született Edit néni tiszteletére készültek. Az ünnepi hangulatot csak fokozta, amikor a város vezetője, Cser-Palkovics András polgármester, egy miniszterelnöki oklevéllel és személyes jókívánságokkal lépett az ünnepelt elé. A köszöntők sora, amelyben Mészáros Józsefné, az intézményvezetője és Horváth Miklós Béláné, önkormányzati képviselő is megosztotta jókívánságait, mind-mind Edit néni különleges személyiségét méltatta.

Azonban a legmeghatóbb pillanatok akkor következtek, amikor Edit néni maga vette át a szót. Szavai, melyeket az érzelem már-már elakasztott, hitelesen tükrözték életének és személyiségének mélységét: 

„Még beszélni se tudok, mert elment a hangom és ideges is vagyok és boldog is vagyok. Úgy szeretnék valami szépet mondani mindenkinek, de ne haragudjatok, de nem tudok. Olyan a szívem, mintha nem is az enyém lenne. Össze-vissza ver. Megköszönöm mindenkinek, de legelőször édesanyámnak, hogy a világra hozott, és aztán megköszönöm a gyerekeimnek, és köszönöm a Jóistennek, hogy ilyen gyerekeket adott nekem! Nem is tudnék választani közülük! És köszönöm a sok unokámat! De én mindjárt elkezdek sírni. Köszönöm a szereteteket, a barátságotokat! És ezt a sok puszit!”

Edit néni szavait követően két lánya, majd fia köszöntötte az édesanyját, egy régi történet elmesélésével: Fiatalon éppen sorkatonai szolgálatát teljesítette, amikor egy olyan hétvége érkezett el a zord hétköznapok után, amikor végre a rokonok meglátogathatták a katonaság béklyójába kényszerített fiúkat. De az időjárás nem engedte meg, hogy szép legyen számukra a hétvége. Iszonyatos hófúvás száguldott végig a vidéken. Nem volt ildomos a szabadban tartózkodni, ezt tudták jól a kiskatonák is. Szomorúan vették tudomásul: a hétvége úgy telik majd el, hogy nem lesz alkalmuk szeretteikkel találkozni. Ekkor jött az üzenet: látogatója érkezett. Édesanyja állt a kapuban bőrig ázva, átfázva, vizes kabátban, mert a vasútállomástól a laktanyáig tartó 1 kilométeres úton többször is elesett a nagy hóban, mire végre fiához ért. A laktanya parancsnoka meg is kérdezte tőle, ugyan miért jött el ebben az áldatlan időben, mire Edit néni csak ennyit válaszol: Itt a helyem! 

A történet, amelyben Edit néni átfázva, de eltökélten állt a laktanya kapujában, csak hogy fiával lehessen, tökéletesen szemlélteti azt az erőt és szeretetet, ami Edit nénit jellemezte egész életében. Az eset után, amelyet a laktanya parancsnoka is meghatódva fogadott, Edit néni a „Laktanya Anyukája” címet kapta, melyet méltán viselt.

A születésnapi ünnepség során Edit néni családjától egy családi fotómontázst is kapott, ami szimbolikusan összefoglalta életének és szeretetének esszenciáját. Miközben mosolyogva nézte a képet, egyszerűen csak annyit mondott: „Hát ezt csináltam én!”