A kényszernek engedve: előadás a legsötétebb napról

A várpalotai Trianon Múzeum előadóterme annyira megtelt érdeklődőkkel, hogy többen már csak a büfében találtak maguknak helyet, amikor Vizi László Tamás székesfehérvári történész, a korszak valószínűleg legjobb kutatója és szakértője vonta magára a hallgatóság figyelmét. Hiába telt el több mint száz év, még mindig számos izgalmas részletről, a legtöbbek számára, mint újdonságról beszélt a Kodolányi János Egyetem megbízott rektora, a koronázó város szellemi és tudományos életének tisztelt képviselője.

Egyebek mellett szólt az 1919 januárjában Párizsba küldött Apponyi vezette békedelegációról, amikor azonban még sem államfője, sem nemzetgyűlése nem volt az országnak. Azt az időt jól jellemezte, miként látták a küldöttség legnevesebb tagjai – Apponyi, Teleki és Bethlen – a békediktátum elfogadásának, aláírásának kérdését. Miként ért véget jogi értelemben Apponyi megbízatása Párizsból hazatérve és milyen következmények hárultak ennek nyomán a magyar állami szervekre, a magyar kormányra? Hogyan vélekedett a békediktátum aláírásáról Horthy Miklós kormányzó és kire osztotta volna az aláírás szerepét? Mit lehet tudni magáról a Simonyi-Semadam-kormányról, amelyre az aláírás feladata hárult? Valóban rövidtávra, főképpen a békediktátum aláírására szólt a megbízatásuk? Ilyen és hasonló kérdésekre igyekezett megadni a választ a történész előadása, de roppant érdekesek voltak a történtek külsőségei is.

– Az Apponyi-delegációt hatalmas tömeg búcsúztatta a Keleti pályaudvaron. Budapesttől Hegyeshalomig minden állomáson ünneplő tömeg várta. Lelkesítő beszédek, szónoklatok hangzottak el, melyekre Apponyinak mindenütt válaszolnia kellett. A Benárd-féle delegáció esetében ilyen ünneplés nem történt. Benárd küldöttségének tagjai egy-két kézipoggyásszal a kezükben, mindenféle ceremónia nélkül szálltak fel a 21 óra 20 perckor induló Orient expresszre, amelyhez egy miniszteri szalonkocsit csatoltak. Az Apponyi delegáció feladata a békeszerződés tervezetének átvétele, az arra történő szóbeli reagálás, majd a magyar válaszjegyzékek összeállítására és azok benyújtása volt a békekonferenciának. A Benárd Ágost vezette küldöttség hatásköre mindössze a békeszerződés aláírására korlátozódott. Ám közös volt egy szereplő: Henry alezredes, majd ezredes, a mindkét delegáció mellé beosztott francia összekötő tiszt személye, valamint az állandó ellenőrzés és a mozgáskorlátozás.

Ki legyen az aláíró? Valóban sorshúzással választották ki őket? Mit lehet tudni a második delegáció tagjainak addigi karrierjéről? A legtöbben még a nevüket sem ismerik, kiválasztásukról a közvélemény legfeljebb csak közhelyeket, sztereotípiákat hallott. Életükről, politikai, közéleti munkásságukról szintén alig valamit. Vizi László Tamás ezt a hiányt igyekezett pótolni a legutóbbi alkalommal is.

– Drasche-Lázár neve először az 1920. május 27-i minisztertanácsi ülésen hangzott el a miniszterelnök részéről, másnap Teleki Pál is őt javasolta. Benárd Ágost neve többször felmerült, de ő az aláírást egészen 1920. május 31-ig elutasította. A delegáció vezetője némi vita után aztán Benárd Ágost lett, aki egy 1920. május 31-én este útnak induló, a korábbinál jóval szerényebb létszámú delegációt vezetett. Tehát utaztak: Benárd Ágost, Drasche-Lázár Alfréd, Csáky István követségi attasé, Kállay Tibor államtitkár, Barabás Albert, a Nemzeti Újság munkatársa, Ottlik György, a Pester Lloyd külpolitikai szerkesztője, valamint Kelety Dénes, a Magyar Államvasutak képviseletében.

Aztán eljött a legsötétebb nap, amely több millió magyar számára jelentette az elvesztett hazát. Minden drámát és részletet egy előadás, főként egy arról szóló tudósítás keretei közé lehetetlen bezsúfolni. De megismerhető Vizi László Tamás: „A kényszernek engedve - A trianoni békediktátum aláírása és ratifikációja, 1920” című, a Ráció Kiadó gondozásában megjelent könyvet forgatva. A szerző hozott magával példányokat a múzeumi estre is.

– A delegáció tagjaiért két gépkocsi érkezett, az elsőbe szállt be Benárd, Drasche-Lázár, Praznovszky és Henry ezredes, a második autóba ült Wettstein, Bobrik és Csáky. A többieknek – Ottlik Györgynek, Barabás Albertnek, Fabro Henriknek és Szalay Etelnek – gyalog kellett menniük, ez körülbelül 20 perces sétát jelentett a szállodától a Nagy Trianon kastély hátsó bejáratáig. A ceremónia a francia Millerand rövid bevezetőjével kezdődött, aki felszólította a magyar küldötteket az aláírásra. Először Benárd Ágost lépett az asztalhoz, fehér kesztyűjét az asztalra dobta. Drasche-Lázár Alfréd ülve írt alá, majd az öt főhatalom delegátusai következtek, a többiek a francia ÁBC sorrendjében. Aztán Millerand röviden bezárta az ülést. Az egész nem tartott tovább tizenöt-húsz percnél.

Most lépjünk tovább egy jókorát az időben, egészen a következő világégésig. Akkoriban Benárd lakását állandóan figyelték, látogatóit igazoltatták, élete nem volt biztonságban, így aztán megpróbálta kivonni magát a magyar joghatóság ellenőrzése alól. Ezért 1944 novemberében Bécsben orvosként, őrnagyi rendfokozattal, 64 évesen belépett az SS kötelékébe. Ennek következményei persze nem maradhattak el.

A háború után Benárd Ágostot az amerikai hatóságok, mint háborús bűnöst 1945 szeptemberében kiadták Magyarországnak. November 9-től volt előzetes letartóztatásban, 1946 márciusában tíz év fegyházra és vagyonelkobzásra ítélték. Ezt később hat, majd négy évre csökkentették, végül a negyedik ítélet visszaállította az eredetit. Rémes lehetett mindezt végig élnie. Mégis szerencséje volt, mert 1949. január 26-án hat hónapra félbeszakították a büntetés végrehajtását, és annak leteltét követően nem tért vissza a váci börtönbe. Talán nem is keresték nagyon, mert aztán – bár 1950 májusában nyomozólevelet bocsátottak ki a nevére – élete végéig, 1968. június 26-ig élt illegalitásban Balatonkenesén. Csak közeli hozzátartozói, leginkább Miklós fia és családja látogatta. Azt is a legnagyobb titokban, a család gyermek tagjai mit sem tudtak minderről. A budapesti Új köztemetőben pihen, családi kriptában.

Drasche-Lázár Alfréd is elhagyta Magyarországot, ő 1944 augusztusától Ausztriában, Meyerhofenben élt, ott várta ki a háború végét. Nem tért haza annak ellenére, vagy éppen azért, mert 1948. október 29-én Kádár János belügyminiszter előterjesztésére a minisztertanács felszólította erre az akkor Bécsben tartózkodó egykori diplomatát és feleségét. Regényírással próbálkozott, de nem aratott sikert. Drasche-Lázár Alfréd 1949 augusztusában Meyerhofenben halt meg, 74 éves korában.