Miklós Árpád Fehérváron állított ki először

Fény-szín-tér címmel nyílt meg pénteken, A Szabadművelődés Házában a fehérvári származású, de Budapesten élő Miklós Árpád kiállítása. A fiatalember nem képzőművészettel keresi a kenyerét, van polgári foglalkozása, így a festés, az alkotás megmaradhatott számára kedvtelésnek. Ezt így is akarta – tudtam meg tőle már a megnyitó után.

Árpád a sokak által ismert és tisztelt keramikus művész és szobrász, Miklós János fia. Ez nagyjából meg is határozta érdeklődését, hiszen gyermekként sokat rajzolt, agyagozott, fát faragott. A középiskolát ugyan a fehérvári Tópartiban végezte, ám nem a művészeti tagozatra járt. Viszont tanult zenélni: a Hermann zeneiskola népzene tanszakán a tekerőlant és a tambura kezelésének módját sajátította el. Olyannyira, hogy tekerőlant játékáért Népművészet Ifjú Mestere díjat is kapott. Ám már ekkor úgy gondolta: az alkotást nem hivatásszerűen szeretné művelni. Elvégezte az ELTE történelem-magyar szakát, s egy ideig jogi tanulmányokat is folytatott. Jelenleg a közigazgatásban dolgozik Budapesten.

A képzőművészeti érdeklődés, az önkifejezés vágya azonban megmaradt, így Árpád két éve vett magának egy olajfesték készletet és nekiült alkotni. Most már van erre megfelelő helyszín is lakásában – tette hozzá. Akik pedig látták az elkészült műveket, azt mondták: „Ez jó!”, így megérett az első önálló kiállítás gondolata.

A művelődési ház galériájában látható tematikus anyagból jól kivehető Árpád érdeklődése: többnyire fővárosi életképeket, el-elkapott pillanatokat rögzítenek a festmények, de van egy-egy tájkép, zsánerkép is. Feltűnő rajtuk az, ahogyan a fények – legyen az akár lámpa- akár természetes fény – beragyogják a teret, szemünkbe fröccsennek, szétszóródnak. Így teszik egyedivé, különlegessé az egyébként esetleg hétköznapi látványt: a kerékpározó, bevásárló embereket, a nedves úton kígyózó kocsisort, a közeli távvezetéket, s még szebbé a már önmagában is gyönyörű Duna-partot a Gellért-heggyel. Látszik, hogy nagy hatással voltak rá a nagyok, például Renoir, Csontváry vagy Monet képei, akiket életrajzában – igen humorosan – mestereinek is vall.

Élő mestere, tanítója ugyanis nincs, de Árpád úgy gondolja, azzal, ha sok kiállításra jár, ha maga kísérletezi ki a színek használatát, a téma jó megválasztását, legalább annyit tanul, mint ha például szakkörbe járna. A megnyitón azért kapott néhány tanácsot Filep Sándor festőművésztől, aki műveit a közönség figyelmébe ajánlotta. Ám ő is megerősítette abban: a saját tapasztalat, a gyakorlás a legfontosabb.

Ami a témákat illeti, az alkotó valóban szeret a fényekkel, a színekkel játszani, s a rétegekkel is szívesen kísérletezik. Az utóbbi időben megfogta a városi miliő, egy-egy szép épület vagy egy-egy jellegzetes mozzanat, helyszín, amit aztán megörökített a vásznon. Bőven van még ötlete, ám már készül az emberábrázolás felé is elmozdulni, így lehet, hogy következő – talán fehérvári – kiállításán már ilyen témájú műveket is láthatunk.