Szíves hátú és „bukfencet vet” a székesfehérvári bukógalamb

A székesfehérvári bukó – mert erről a szép tollas jószágról van szó – első leírása 1925-ból való: Winkler János már önálló galambfajtaként említi – tudom meg Bárány Istvántól, aki könyvet is írt a fajtáról, eredetéről. Szerinte már az 1700-as évek óta létezhetett ez a fajta:

– Hamburgban, 1886-ban jelent meg Gustav Prütz munkája, amiben szerepel egy gyönyörű kőmetszet: aki egy kicsit is ért a galambászathoz, felismeri a képen a székesfehérvári bukógalamb ősét – mondja. – A korabeli szerző úgy emlegeti ezt a fajtát, mint magyar fehérfejű, szarkarajzú bukót. Én úgy gondolom, hogy Székesfehérváron belül a Felsővárosból származhatott ez a galamb, aminek jellegzetessége, hogy egyszínű, szíves hátú és feketeszalagos kék madár. Persze, különféle színváltozatai is vannak.

Bárány István azt mondja, már gyerekként neki is volt ilyen galambja, anélkül, hogy a fajta nevét tudta volna: akkor ők csak „herci”-ként emlegették, a német „szíves” szót „elferdítve”...

Csakhogy ez a fajta az 1980-as években majdnem kipusztult! Bárány István az egyike volt azoknak a galambászoknak, akik akkoriban összegyűjtötték a meglévő fehérvári egyedeket, és a vér-frissítés kedvéért külföldről is beszereztek néhány szép példányt, és a fajta tudatos tenyésztésébe kezdtek. Ma büszke arra, hogy sikerült megmenteni a székesfehérvári bukót, amiről úgy tartja: ez a királyok városának galambja és a galambok királya.

Ez a madár 30–40 perces repülésre képes, és a mozgásának érdekessége, hogy „bukik”. A hossztengelye körül hátrafelé átfordul, azaz „bukfencet” vet a levegőben... Bárány István azt is mesélte, a hatvanas években még a fehérvári iparosok röpversenyeket is rendeztek. Ma már elsősorban a galambok szépséget nézik.

– A következő megmérettésünk az idén novemberben lesz Dániában: a nagy európai kiállításon szeretnénk komolyabb létszámú székesfehérvári bukóval képviselni a várost – mondja Bárány István, aki hozzáteszi, a tenyésztők galambkollekcióját egy nemzetközi bíráló testület minősíti, és – ha arra alkalmas egyedet talál – európai győztes címmel is illetheti. Ez a legnagyobb dicsőség.

Bárány István a nők szépségversenyéhez hasonlítja az efféle megmérettetéseket. A galamb szépségén túl azt is nézik, hogy – a fajta sajátosságai mellett – megvan-e a madárban a kellő vitalitás. A tenyésztőnek olyan egyedet kell nevelnie, amelyik nemcsak szép, hanem szinte „menedzselni” képes a saját fajtáját: nem húzódik be félszegen a sarokba, hanem bátran „kelleti” magát.

– Az a szerencse, hogy a székesfehérvári bukógalambbal foglalkoznak Európa más országaiban is, például Németországban, Szlovákiában, Ausztriában, így aztán igen erős a mezőny – mondja Bárány István, aki értetlenkedésemre hozzáteszi: – A jó tenyésztő nem úgy akar egy futóversenyt megnyerni, hogy a sánták között indul! A jó tenyésztő segíti az ellenfelét és olyan mezőnyben akar nyerni, ahol sok gyönyörű galambot lát. Én akkor is nagyon boldog voltam, amikor a legutóbbi nemzeti versenyen egy 23 éves Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei fiatalember székesfehérvári bukógalambja nyert. Kifejezetten örültem, hogy a fiatalok között is akadnak, akik ezt a nagyszerű hobbit, a galambászatot továbbviszik, és gyönyörű állatokat nevelnek.