Virágvasárnaptól nagypéntekig – Honnan ered az ünnep neve?

Ezen a napon a katolikus templomokban a szentmise körmenettel kezdődik, majd a pap megáldja a barkát – ez az a növény, amely természetes körülmények között a mi égövünkön húsvétkor már virágzik. A legtöbb nyugati nyelvben azonban nem virágvasárnapot, hanem „pálma” vasárnapot mondanak, szorosabban ragaszkodva a történeti hűséghez.

A virágvasárnap keresztény ünnep

A virágvasárnap keresztény ünnep, csakúgy, mint a nagyhét, amelyekhez nem kapcsolódott az évszázadok során más értelmezés – ám a föltámadás utáni vigasságok, a tojásgurítás, a locsolkodás motívumai inkább a pogány tavaszköszöntő és termékenységi rítusokat idézik. A keresztény húsvétról szólva nem lehet említés nélkül hagyni annak alapzatát, a pészachot sem. A zsidó húsvét egyik központi motívuma az elsőszülöttek megmenekülésének ünnepe. Az egyiptomi tíz csapás idején ugyanis az öldöklő angyal csak azokat a családokat kerülte el, akik a húsvéti bárány ajtófélfára kent vérével jelezték, hogy ők a választott néphez tartoznak. A keresztény hit szerint a zsidó húsvét áldozati báránya Jézus előképe, aki pedig a nagypénteken kiontott vére által mentette meg a haláltól övéit. Jézus húsvéti önfeláldozásának fényében nem meglepő, hogy a kereszténység központi gondolata, etikai normája az önfeláldozás.

Amikor keresztény gyökerekről, vagy értékekről beszélünk, nem árt, ha tudjuk, hogy súlyos következményekkel járó kijelentéseket teszünk, ugyanis a kereszténység gyökerei a jézusi önfeláldozás véráramából táplálkoznak, és értékei az embertársi tiszteletben, méltányosságban és közösségvállalásban mutatkoznak meg. A virágvasárnap és a nagyhét eseményei között drámai ellentét feszül. A Jeruzsálembe bevonuló Jézust még királyként ünnepli a tömeg, hat nappal később pedig keresztre feszíti.

Mi történt ebben a hat napban, ami a közvélemény ilyen radikális megváltozásához vezetett?

A legvalószínűbb magyarázat szerint a Jézust királyként fogadó tömeg tényleg abban bízott, hogy Jézus majd politikai értelemben vett szabadulást hoz a zsidó népnek, elűzi a rómaiakat és megalapítja a zsidó királyságot. Miután azonban világossá vált, hogy Jézus nem ebben az értelemben ígér szabadulást, személye érdektelenné, sőt ellenszenvessé vált a tömegek számára. Az evangéliumok elbeszélése szerint Jézus a nagyhét első napjaiban éppen úgy, mint korábban: a konfliktusokat sem kerülve tanított.

A kor szokásai szerint, az ünnepre Jeruzsálembe érkezők egyik fontos teendője volt áldozatot bemutatni a nagytemplomban. Mivel római érméket tilos volt bevinni, a bejáratnál pénzváltók telepedtek meg, akiknél szent pénzre lehetett váltani a tisztátalan rómait, azért pedig, kicsit beljebb, áldozati galambokat, bárányokat lehetett vásárolni. Élénk kereskedés folyt, ám Jézus a nagytemplomhoz érve felforgatta a pénzváltók asztalait, és ostort fonva kikergette az árusokat és kereskedőket a szent térből. Ami azonban még ennél is súlyosabb: eközben a templom lerombolásáról beszélt, és atyjának nevezte az Örökkévalót – legalábbis azon tanúk szerint, akiket később a főtanács kihallgatott. Ez utóbbi vád maga az istenkáromlás volt, amely halálbüntetést vont maga után.

Mi az igazság?

Volt azonban valami, ami a szűk tanítványi körön kívül állók számára talán még az istenkáromlás vádjánál is nagyobb súllyal eshetett latba – ha nem is jogi értelemben, de emocionálisan mindenképpen: Jézus elkezdett félreérthetetlenül arról beszélni, hogy az ő teste táplálék. Bizarr gondolat, szinte befogadhatatlan, de semmi kétség, komolyan gondolta. Már a természetből vett példázat nyers erejével, a búzaszemről szólva is ezt a témát járta körül, amikor azt mondta: a magnak el kell halnia a földben, hogy élet fakadjon belőle. Ez a gondolat volt az utolsó vacsora szervező elve is. Az eseménynek a történelem során keletkezett művészi ábrázolásai mára kialakítottak bennünk egy ideáltipikus képet, amelyben megvan a maga helye az árulónak és a szeretett tanítványnak egyaránt – középütt a Mesterrel, aki mindkettejüket az élet kenyerével kínálja.

Másnap, nagypénteken Pilátus a kihallgatás során, Jézus egy kijelentésére reagálva visszakérdezett: „mi az igazság”? Jézus azonban válasz nélkül hagyta a helytartó latin nyelven föltett kérdését. Egy ilyen fontos kérdést! Később a skolasztika évszázadaiban tudós és ráérő szerzetesek egész hada töprengett azon, mégis mi volna a helyes válasz erre a kérdésre. Végül valaki észrevette: a válasz mindvégig a kérdésben lapult. Egy anagramma. Quid est veritas? – Mi az igazság? Est vir qui adest – A férfi, aki előtted áll.