Lélekemelő versek bűvöletében – A járvány alatt telefonon szavalt a 85 éves tanítónő

– Uram, ahová tettél, ott szol­gállak, ahol megsejtlek, ott kereslek. Ahogyan tudlak, úgy követlek, ha megbotlom, nem csüggedek. Ami van, azért magasztallak, ami nincs, azért nem zaklatlak. Ami a munkám, megcsinálom, a jó szót érte sose várom. Ha nem sikerül, nem kesergek, és másnap mindent újrakezdek – szavalta Bőzsöny Ferenc sorait Szabóné Miklós Eszter. Számára ezen sorok jelentik az ars poeticát.

Tavaly tavasszal, a járvány kezdetekor a 85. életévét is betöltött Eszter néniben is felmerült a kérdés: „mi lesz velem?” A szűk családi körben Eszter asszonyon kívül – aki nyugalmazott tanítónő – mindenki orvos, így az elmúlt egy évben mindannyian a frontvonalban teljesítettek.

– Azon gondolkoztam, hogyan tudom a gondolataimat attól a veszélyes helyzettől elvonatkoztatni, és hogyan tudnám valahogy lekötni az időmet – emlékezett. Ezen a ponton kaptak életében főszerepet a versek.

Szabóné Miklós Eszter ugyanis verses szolgálatot indított ismerősei körében. Saját készítésű kötetében napokra lebontva gyűjtötte össze a különféle tematikájú és hosszúságú költeményeket, összesen százhúsz darabot. Minden napnak megvolt a maga verse. A költemények egy részét már korábban is tudta fejből, huszonnégyet pedig a karantén alatt tanult meg.

Mit is jelent a verses szolgálat? Először napi kétszer – délelőtt és délután – vette kézbe a telefonkagylót Eszter néni. Tárcsázta ismerőseit, szavalta verseit. A telefon túlsó oldalán nemritkán egyszerre öt-hat ember hallgatta az érzelmekkel teli előadást.

– A szolgálat Balatonalmádiban kezdődött, ott töltöttem a járvány első időszakát a lányomnál. Iszkaszentgyörgyi születésű vagyok, a településről ötvennégy családot értem el telefonon, eleinte nekik szavaltam egy-két verset alkalmanként. Halottak napján tértem haza Fehérvárra, akkor tartottam egy hét szabadságot, majd tovább folytattam a verses szolgálatot. Addigra már híre ment, egyre többen szerettek volna bekapcsolódni – mesélt az irodalmi kalandozásról Eszter néni, aki a nagy népszerűségre tekintettel sokszor dupla műszakot vállalt, napi négy szolgálatot teljesített, ami huszonnégy vers elszavalását jelentette minden egyes napon. A pozitív visszajelzések folyamatosan erőt adtak a folytatáshoz.

– Szinte azt éreztem, hogy az emberek már várták a telefonhívást. Azt éreztem, hogy mindenki örömmel fogadja a verseket. A versek után mindig jutott idő a beszélgetésre is. Így zajlott le a húsz hét, amelynek legcsodálatosabbja talán az utolsó kettő volt, amikor az addigi legnépszerűbb verseket gyűjtöttem össze, azokat szavaltam – mesélt Szabóné Miklós Eszter, aki széles mosollyal az arcán idézte fel a verses hetek emlékeit.