Bárki számára példa lehet az Igari Népdalkör sikertörténete

Már huszonhárom éve, hogy elkezdték azt a munkát, amelyet most díjaztak. Hogy indult az egész? Gondolták volna, hogy sikersztori lesz belőle?

Pákozdi Józsefné (P. J.): Nyugdíjas klubként kezdtük a tevékenységünket, akkor volt a férjem, Pákozdi József a polgámester. Ő vetette fel, hogy összehozhatnánk egy ilyen csoportot, aminek én nagyon örültem. Ahogy összejöttünk elkezdtünk énekelni is Patakyné Hegyi Erzsébet tanárnő segítségével, aki sokat foglalkozott velünk. Ő buzdított fel minket arra is, hogy megmérettessük magunkat az első Ki Mit Tud-unkon, ahol végül a harmadik helyen zártunk, de nagyon-nagyon örültünk a sikernek. Innen indult a történetünk, de nem gondoltuk volna, hogy ekkora siker lesz.

A csoport művészeti vezetője aztán a Népművészet Ifjú Mestere címmel is kitüntetett Varró János tanár úr lett.

P. J.: Pontosan. Volt egy népzenei tábor itt Igaron, ahova Varró tanár úr eljött egy csoporttal. Ekkor mondta azt a férjem, hogy kérjük meg őt arra, hogy vezesse a csoportot. Ezt aztán szívesen vállalta és szebbnél szebb sikereket értünk el vele. De ehhez kellettek az asszonyok is, mert nélkülük semmi nem lett volna.

Összetartó volt a csapat?

P. J.: Az nem kifejezés. Boldogan, bármikor bármit kellett csinálni akkor mindenki szívesen jött, senki sem teherként fogta fel a népdalkört.

Bodaki Lajosné: Az ének óra, azaz a próbák ideje szent volt mindenkinek. Akkor senkinek sem volt más dolga, komolyan vettük olyannyira, hogy azt elmondani nem lehet. Már idősnek mondhattuk magunkat, jó volt, hogy egy kicsit ki tudtunk szakadni, hála Pákozdiéknak, mert ez másnak nem jutott volna eszébe.  Boldogok voltunk az elért sikerek miatt, a mostani díj pedig olyan boldoggá tesz bennünket, hogy ezt megérhettük és mégegyszer felvehettük ezeket a szép ruhákat, hogy ez egy csoda.

Volt olyan pillanat amit sosem felejtenek el?

P. J.: Több ilyen is volt, egy azonban nagyon megmaradt, amikor Budapesten, az Operettszínházban szerepelhettünk, de hatalmas élmény volt az is, amikor elnyertük az Aranypáva-díjat.

B. L. (vágta rá azonnal): Igen, az fantasztikus volt! Először Decsen mérettettük meg magunkat, onnan jutottunk el Pécsre, ahol először a Zsolnay negyedben léptünk fel, majd másnap a Kodály Központban hirdették ki az eredményeket. Azt az élményt, azt a sírást amit mi ott átéltünk nem tudja visszaadni semmi. Nem voltunk magunknál, egyszerűen nem tudtuk feldolgozni hogy mi, innen Igarról, ebből a kicsi községből eljutottunk ide és az Operettszínházban szerepelhetünk. Ekkor Fazekas Egon és Tokodi Tünde kísért minket ütőgardonnal.

Nem hiányoznak ezek a pillanatok?

B. L.: Hiányzik, csak megöregedtünk. A csúcson kellett abbahagynunk, jó élményeket kaptunk és egy csoda volt, hogy több mint tizenöt évig csináltuk és bírtuk ezt.

P. J.: Igen, sajnos megöregedtünk. Van aki már alig tud menni, hárman pedig el is hunytak közülünk, többünknek is betegsége van. Azok az élmények azonban amiket kaptunk felejthetetlenek. Már akkor is voltak köztünk betegek, de sosem panaszkodott senki. Olyanok voltak ezek az asszonyok, akik nélkül ezek a sikerek nem is jöhettek volna létre, hogy amikor például népzenei tábort tartottunk akkor a reggelit, az ebédet és a vacsorát megfőzték, majd tálaltak a gyerekeknek. Emberfeletti teljesítményt nyújtottak és sokszor még vetélkedtek is, örömmel jöttek és azt nézték ki tud többet vállalni.

Összejárnak még felidézni az emlékeket?

P. J.: Igen, nemrég kezdtünk el összejárni. Két hetente vetítünk a régi kazettákból. Sokszor már azt se tudjuk, hogy itt is voltunk, meg ott is voltunk, ez pedig annyira jó, felidézni ezeket az emlékeket.

Mit jelent most ez a díj Önöknek, és a csoportnak?

P. J.: Ez az elismerés egy hatalmas megtiszteltetés nekünk, nagyon köszönjük a településnek, hogy elismerték a munkánkat. Nem ezért csináltuk, nem is számítottunk erre, de nagyon jó érzés. Nem számítottam erre személy szerint, hogy ennyi év után ilyen díjat kapunk, nagy meglepetés volt számomra.

Mit üzennek a jelenkor generációjának?

B. L.: Csinálják! Annyi örömet, boldogságot lehet szerezni ebből, hogy azt elmondani nem lehet. 

P. J.: Most a néptáncosok elindultak ezen az úton, ők viszik majd tovább ezt a vonalat. Kitartást, erőt kívánok nekik a munkához!