Károlyi György, az unoka levelével vett részt a fehérvári tanácskozáson

„Tisztelt ünneplő közönség! Nagy megtiszteltetés és egyben öröm számomra, hogy lehetőséget adtak nekem, hogy bár nem személyesen – amit nagyon sajnálok –, de legalább írásban megjelenhetek az önök által szervezett emlékkonferencián, melyen boldogult nagyapámról, gróf Károlyi Józsefről, Fejér vármegye és Székesfehérvár város egykori főispánjáról megemlékeznek.

Gondolom, az egybegyűltek mind jól tudják, nagyapám mennyire szerette a megyét és a várost. Ha a történelmi események nem parancsolták volna másképpen, meg vagyok győződve, hogy hosszú évekig állhatott volna még szolgálatukban.

A háború utáni gyászos és zavaros időkben a felelősségüket nem véka alá rejtő emberekre volt szükség. Nagyapám ilyen ember volt, felelőssége elől soha nem hátrált meg. Még akkor sem, amikor ez komoly kockázattal járt. Közismert, hogy 1918. november elsején Sárpenteléről visszatérve Székesfehérvár közelében az útszéli bokrokról a gépkocsijára is tüzet nyitottak. 1919. február 3-án pedig az ár és saját féltestvére ellen fellépve benyújtotta emlékezetes bizalmatlansági indítványát, melynek a szövegét a megyeháza díszterme előtti csarnokban újra elhelyezett tábla örökíti meg. Hálás köszönet azoknak a megyei vezetőknek, akik ezt 2007-ben lehetővé tették.

Emlékiratában nagyapám erről az előterjesztésről a következőket írja: „Azt hittem, lavinát fogok ezzel elindítani, amely elsöpri az októberi kormányt. Helyette süket csönddel találkoztam. Nem volt senki, aki Fejér vármegye örökké emlékezetes kezdeményezéséhez csatlakozni mert volna.”

E nyilatkozat két gondolatra ösztönöz engem.

Az első, hogy a megye és a város jelenlegi vezetői büszkék lehetnek arra, amit száz évvel ezelőtt elődjeik indítványoztak. A sikertelenség nem mindig azonos a haszontalansággal.

A második az, hogy a jóakaratú ember mindig azt gondolja, hogy felebarátai is ugyanolyan jóakaratúak, mint ő, és hogy természetszerűen követni fogják álláspontját. Ez az emberi lényre nézve megtisztelő, de sajnos nem mindig felel meg a valóságnak. Ezt a mai napon is tapasztaljuk. A gyávaság, az elfogultság, az uralkodó közhangulat ellen nagyon nehéz küzdeni. Ez a megállapítás a jóakaratú embernél csalódottságot kelt. Lelkierő kell, hogy a lelke mélyében az ember mégis úgy gondolja: igazam volt, jót tettem! Nagyapámnak lelkiereje volt.

Különben hogyan viselte volna életét, mely tele volt csalódásokkal? A világ nem úgy működött, mint ahogy ő kívánta volna. De az idő mégis őt igazolta. Elkeseredni nem szabad, csak várni. Előbb-utóbb a Gondviselés rendbe teszi a dolgokat. Ha nagyapám ma élne, büszke és boldog lenne. Hálásan köszönöm, hogy ehhez önök a mai napon hozzájárultak!

És azt is hálásan köszönöm, hogy meghallgattak!

Károlyi György a távoli Párizsból”