A túlélés kis hercegei

A károsultak megsegítésére kezdődött világméretű akcióhoz lapcsoportunk is csatlakozott, amikor egy árvaház felépítéséhez nyújtott segítséget. A japán kisbusz keskeny, de mégsem annyira, hogy biztonságosan haladni tudjunk az úton. Srí Lanka középső részén járhatunk, s már elhagytuk Kandyt, a szent várost. Lassú, fárasztó, gyönyörű ez az utazás: az őserdő két oldalról úgy ölel minket körbe, mint egy megfojtani készülő óriás, amely játszik áldozatával, mielőtt felfalná.

Nem lehetünk gyorsabbak óránként harminc, negyven kilométernél, de időnként még így is utolérünk egy-egy teherautót, vagy három kerekű tuktuk-ot, amely Ázsia talán legjellemzőbb színfoltja az isteni rapszódia festővásznán. Ilyenkor sofőrünk dudál - a jármű legfontosabb tartozéka ez, lényegesebbnek bizonyul a fékpedálnál -, majd úgy előz, hogy semmit sem látunk. Ha mégis jön valami szembe, akkor kicentizi a mellettünk lévő szakadékot és a másik autó elejét, s úgy csusszanunk a végzet két széle közé, mint túlélő egy királydráma katarzisában.

Együtt sóhajt velünk ősvadon, amikor végre éjbe hanyatlik a Nap. Sötét van, de legalább nem kell látnunk kapaszkodásunk részleteit, csak vállunk koccan össze barátian minden tengelyszakító gödörnél. Félig alszom, amikor egy férfit látok, aki az út szélén fekszik, s véres fejét felénk fordítva integet. Döbbenten próbáljuk megállásra bírni helyi vezetőinket, akik azonban hajthatatlanok. Nem, semmiképpen sem szabad megállni, ismételgetik, mi pedig csendben belemerülünk lelkiismeretünk háborgó tengerébe.

A keleti partvonal felé haladunk, amely kemény pofont kapott a tavalyi szökőár apokalipszisában. Az ott élő tamilok azt állítják - s bizony nem alaptalanul -, hogy a segélyek nagy részét a szingaléz kormány saját területein osztotta szét, nekik pedig alig jutott a jóból. A 19 milliós Srí Lanka lakosságának 18 százalékát adják a nagyobb részt hindu vallású tamilok, akik a sziget északi és keleti részén élnek.

A többség buddhista szingaléz, akiknek uralma a brit fennhatóság 1948-as megszűnését követően vált nyomasztóvá. Annyira, hogy 1972-ben megalakították a Tamil Tigrisek nevű szervezetet, amely azóta küzd a függetlenségért. Tevékenységük az öngyilkos akcióktól a gerillahadviselésig terjed: az áldozatok számát 60 ezerre becsülik. Ciánkapszulát hordanak a nyakukban, ha elfognák őket...

Eljutunk egy településre, ahol a rendőrfőnök fogad minket, asztalához kísér, ételt, italt kínál. Amit mond, az már nem annyira vendégváró. Kiderül, hogy a területek újjáépítéséért felelős kormánytisztviselőt - akivel találkozónk lett volna, s aki első interjúalanyomnak ígérkezett ezen az úton - röviddel érkezésünk előtt lelőtték. Hogy kik? Azt nem tudja, de biztos, hogy a Tigrisek. A közeli Kalmunaiba sem tudunk elmenni, mert lezárták, s bár a főrendőr másnapra páncélosokat ígér, tervünkről le kell mondani. Fegyvereseket rendel védelmünkre - akik csak arra elegendőek, hogy ránk vonják a figyelmet, megvédeni úgysem tudnának -, s így látogatjuk meg az egyik keresztény templomot, ahol száz árva gyerek ellátásáról gondoskodik az atya a Baptista Szeretetszolgálat támogatásával.

- Hetvenöt gyerek került hozzám a cunami után - mondja az ősz hajú férfi, Isten szolgája. - Három házat béreltem, és tizenegy hónapja laknak itt, olyanok is, akiknek nem haltak meg a szülei a szökőár során. Ha nekik sikerül új életet építeniük, szeretnénk visszaküldeni hozzájuk őket. Hogyan győzöm? Isten segítségével. És persze sok ígéretem van, többen készek arra, hogy támogassanak engem.

A gyerekek virágokból készült koszorút aggatnak a nyakunkba és énekelnek.

- Az elmúlt évben sikerült a Fogadj örökbe! programot itt is elindítanunk - mondja Szenczy Sándor, a Baptista Szeretetszolgálat elnöke. - A katolikus árvaházban élnek muszlimok és hinduk: tudjuk, hogy a szükségnek nincs sem vallása, sem bőrszíne. Magyarok havi 3000 forintját küldtük ide, s ezért nem csak a gyerekek alapvető ellátását tudják biztosítani, hanem ruházni és iskoláztatni is képesek őket. Ez talán könnyebbé teszi a szörnyű tragédia elviselését, feldolgozását. A fiúknak mezőgazdasági ismereteket, a lányoknak varrást tanítunk, hogyha nagykorúak lesznek, legyen lehetőségük a további életre.

A keleti parton a táj egészen furcsa kettőssége a természet csodájának és erejének: a fehér homokon a pálmafák sora az egykori házak romjainak hangsúlyos ellenpontja. Fürdőzőt nem látunk, csak egy halász dobja hálóját a partnak szaladó hullámtaréjok közé. Minden valószínűtlen a Nap hunyorgásra késztető, tündöklő előterében.

Tisch Ferenc már a negyvenméteres halálhullám megérkezését követő második napon itt volt.

- Leírhatatlan tanácstalanság, káosz várt minket, nagyon nehéz ezt szavakkal visszaidézni. Mindent magunknak kellett felfedezni, de gyorsan találtunk olyan helyi partnereket, akiknek a segítségével eljutottunk az ország legjobban szenvedő területére. A szervezetek nagy része a déli-délnyugati részeken, elsősorban Galle környékén próbált javítani a helyzeten. Mi igyekeztük megtalálni a módját annak, hogy itt, a keleti oldalon is segíthessünk. Ismerve Srí Lanka megosztottságát, az ellentéteket és azokat a viszonyokat, melyek az országot jellemzik a békefolyamat ellenére, azt kell mondjam: ez embert próbáló feladat volt.

A béke esélyét éppen az érkezésünk előtt történt merénylet csökkenti, ismét új erőre kaphat a polgárháború. A Tigrisek a világméretű antiterrorista kampány óta visszafogták magukat, ez azonban - úgy tűnik - a múlté. Az ENSZ helyi ifjúsági szervezetének kíséretünkben lévő igazgatóját, Vijitha Fernando-t aggasztja, hogy sok cunami-árvát toborzott a gerillahadsereg. Különösen 12-16 éves gyerekekre vadásznak, hogy a tűzvonalba küldjék őket.

- Úgy tűnik, hogy a segélyszervezetek, így a magyarok munkájának köszönhetően is van javulás - folytatja Tisch Ferenc. - Folyik az újjáépítés, de nem lehet gyors változásról beszélni, hiszen hatalmas károk keletkeztek. Az áldozatvállalásnak fantasztikus megnyilvánulását láttuk szerte a világon. Sokan kérdezték: mennyit ér a támogatás? Amikor megölelnek minket a gyerekek és őszinte szeretettel mosolyognak tamilok, buddhisták, szingalézek, keresztények, muszlimok... Más lesz az élet, ha az ember segít.

Másnap, a sziget déli oldalán Galle városának közelébe érünk. Itt építette fel Help-házait a magyar segélyszervezet. Érkezésünkkor minden épületben - az itt megszokotthoz képest feltétlenül - feltűnően szorgos munka folyt.

- A program lényege, hogy azok a gyerekek, akik elveszítették szüleiket, újra családra találjanak - mondja Szilágyi Attila. - Cunami-árvákat fogadnak majd itt nevelőszülők. A terület farmként lesz hasznosítva, maradnak a kókuszpálmák, de lesz veteményes is. A gyerekek pedig, amikor elérik a felnőtt kort, megkapják az ingatlanokat.

Utunkat döbbenetes helyen szakítjuk meg. A vonatot haladtában érte a hullám, s egyszerűen összegyűrte, félredobta. Az utasok meghaltak, de azok is, akiket a szerelvény elsodort, maga alá temetett. A szörnyű vonat végében virágcsokrot veszek észre, a sínek a semmibe mutatnak. Már sötétedik, amikor combig gázolok az óceánban, s próbálok felejteni. Dudaszót hallok, tudom, ideje már indulnunk tovább. Gázolok kifelé a hullámokból, amelyek visszafelé húznak, majd a sötétben teljes lendülettel véresre térdelem az egyik pálmafa csonkját, amit a szökőár tört ketté...

Ennyit a felejtésről.

A lapcsoportunk - illetve akciónkon keresztül olvasóink - által támogatott gyermekotthon átadására december 7-én kerül sor Colombo külvárosában. A Kandyből jött táncosok műsora után a kormány képviselői a magyar küldöttség tagjaival átvágják a szalagot, leleplezik az emléktáblát. Néhány gyerkőcöt kis bárányként terelgetek magam előtt, úgy járom végig a háromszintes épületet, a mosdókat, a hálótermeket. Minden ágyon ott a moszkitóháló, rend és tisztaság mindenütt. Eszembe jut egy másik árvaház, ahol eső idején térdig jártak a gyerekek a vízben, s az alsó helyeken alvók kénytelenek voltak feljebb költözni kis társaik mellé. Ez most egészen más. Olvasóink nyugodtak lehetnek, segítségük jó helyre került: a segélyszervezet felügyelete mellett a helyiek megtették a magukét.

- Egy éve határoztuk el, hogy magyar árvaházat hozunk létre Srí Lankán - emlékezik Szilágyi Attila. - Most itt vagyunk az avatáson, s ez hihetetlenül jó érzés. Egy, már működő gyermekotthon adott helyet az épületnek, a magyar létesítményt százszemélyesre terveztük. Rengeteget izzadtunk és dolgoztunk, elsősorban az esők miatt csúszott az átadás, két monszunt is át kellett vészelni. Nagyon sok küzdelem után a házat szívembe zártam mindörökké.

A Colombo-i éjszakában járom az utcát, mélyet szívok a párás levegőből, s az elmúlt napokra gondolok. Felnézek az égre és a furcsa, trópusi égbolton a csillagképeket keresem... Vagy talán Saint-Exupéry bolygóján az ő kis hercegét? Aztán eszembe jutnak az éneklő, báránytekintetű árvák a magyar gyermekotthonban.

Úgy érzem, ők lettek az én kis hercegeim.