Sirálytól a galambig

Megkértem egy rövid tárlatvezetésre, de Gelencsér Ferenc erre most nem volt hajlandó. Nem úgy, mint a múltkor, amikor a Találkozások vagy éppen a Régi Székesfehérvár kiállítást néztük át közösen, meg-megállva egy-egy kép előtt. Mert hát mindegyiknek története van. A Fekete Sas Patikamúzeumban látható művek történetét, meséjét viszont magunknak kell kitalálnunk. Biztosan fájdalmas emlékeket rejtenek, mert alkotójuk nem akar beszélni róluk. Azt mondja, beszéljenek inkább magukról a fotók. Címük sincs, csak a tárlat egészének: Párhuzamos magány.

Van ilyen is, hát persze. Léteznek emberek, akik úgy vannak (nem élnek) egymás mellett, hogy együtt laknak, beszélnek, esznek, de valójában nincs közük a másikhoz. Talán a végtelenben találkoznak, de azt már nem tudjuk meg, oda nem lát el senki. Igaza van Bakonyi Istvánnak, aki néhány napja megnyitotta a különös kis tárlatot: ezek a puritán, fekete-fehér, pontosabban barnás színezetű képek megállásra késztetik az embert. A fotóművészt is izgatja a titok, és igyekszik is választ keresni rá.

Nincs ember a fotókon, mégis az emberről szól az egész. A nyitó kép, a sirállyal is, ami ugyebár a bánat madara. Az emberi bánaté. S a záró, a galambos úgyszintén. Ez a madár a jó hír hozója, a szentlelket is idézi. A kettő között pedig ott vagyunk mi: a kavicsra hullott vagy a kerítés mögé szorult árva levél. Az üres padok párhuzamos vonalai, egyiken szerelmes üzenettel. A talpával vízben álló útjelző oszlop. A partra vetett, örökre ott hagyott, szétporló, pusztuló csónak. A ki tudja hova - fénybe, mennybe, megsemmisülésbe? - vezető lépcső. Aztán a fák. Lelkük van. Gelencsérnek pedig szeme ahhoz, hogy észrevegye az erdőtől a fát. A barázdáit, a Sátánt és Madonnát rajzoló gyűrődéseit. A férfi és női nemi szervet formázó, kedvesen pajzán természeti játékot, a szerelem jelképeit.

S persze ott vannak a fejfák, sírkövek is, hogy ne feledjük, emlékezzünk halottainkra is. Mert valószínűleg az a legmagányosabb ember a világon, akit már halottai is elhagytak. Mondom, megvan a kívánatos sorrendje a képek nézésének, de az ember úgyis visszatér egyikhez-másikhoz. Amikor pedig elköszön a galambtól, s tűnődve kilép az utcára, benne van a remény is. Hiszen amíg látja, érzi és fájlalja a magányt, addig talán még nincs veszve minden.