Ne szégyellj szeretni!

A szórató szélbe szánt bukovinai székelyek költeménypróza-írójával, a 70 éves Tamás Menyhérttel a Vörösmarty Társaság fehérvári szellemi fészkében találkozhattunk. A vendéget a jelenlévőknek Bakonyi István mutatta be, aki már 1994-ben kismonográfiát írt róla, amit Rónay László szerkesztett. A hetvenkedő költőt a gyulai Dürer Nyomda és az Éghajlat Kiadó szép küllemű kötettel ünnepli. Hetven kilencsoros összegző, számadó verssel ajándékozta meg önmagát és olvasóit. A szellemi-lelki leltár vizuális élményét Orosz János illusztrációinak és Mórocz Imre tervezőnek is köszönhetjük.

- Megrendítő ez az alkonyút, az idővel és önmagával való számvetés. Letisztult nyelven, sok nyelvi játékkal, áthajlással, szómetszéssel vall a hét évtized legfontosabb dolgairól - ajánlotta figyelmünkbe a szerző 26. kötetét Bakonyi István.

- Az őseim a mádéfalvi veszedelem után kerültek ki Bukovinába, ahol sok nemzetiség élt egymás mellett, és ez az ő számukra - törvényszerűen - egyfajta zártságot jelentett, nyelvi elzártságot is. Következésképpen én ma székely őseim által Bukovinába kivitt, nyelvújítást megelőző erdélyi magyar nyelvet használom. Ezt vitték magukkal, s hozták vissza érintetlenül, s ezt a nyelvet próbálom én bizonyos sűrítéssel korszerűsíteni. Tamási Áron ékítette, építette a szavakat, én mélyítem. Próbálok másfajta ízt és hangsúlyt adni valaminek, ami egyszerre tegnapi és mai. Ez a feladatom: ennek a népközösségnek a nyelvén szólni. Róluk és értük. Egyévesen kerültem el a szülőföldemről, azóta élek Magyarországon, Baranyában aztán Budapesten. Már több mint 50 éve a Szabadság-hegy derekánál lakom, ezért feladatom itteni mindannyiunkért felemelni a hangom - összegezte emberi, írói útja lényegét. Friss kötetéről ezt mondta: - Megéltem, hogy az alkonyidőt megértsem.

A hűség terhét viselő költő tudja, hogy régi és új terhek nélkül aligha gazdagul az ember, pláne, ha poéta. A bölcs intelmek legszebbik parancsával ajándékoz meg bennünket 14. versében, miközben bánja - vele együtt mi is, hogy ehhez nem volt elég bátorsága, (nekünk se): Ne szégyellj szeretni! Férfias daccal viseli népe és a maga sorsát, életének ahány betemetett kútja van, mindjét forrásává ássa.

Görömbei András irodalomtörténész az Áldásút-Átokút-Alkonyútról ezt írja: Tamás Menyhért a létezés szépségét keresi saját bajainak sokasodása közben is. Másik kritikusa, Rónay László szerint a szenvedő várakozás, a kiszolgáltatottságban is őrzött remény, az emberi közösségben rejlő mélyebb és igazabb tartalmak alkotják műveinek legbelsőbb és leghitelesebb magvát.

Az estét követő röpke beszélgetésünkben Angliában élő lányáról mesélt, meg a London ege alóli szárnyas érkezésekről, amely kincselt unokaöleléssel is gazdagítja. Mivel a vonathoz sietett, gyorsan összekapta holmiját, s ezzel búcsúzott: Az idő kifut előlünk, alólunk. Egész úton hazafelé a mély Tamás-mondatokon tamáskodtam.

A szórató szélbe szánt bukovinai székelyek költeménypróza-írójával, a 70 éves Tamás Menyhérttel a Vörösmarty Társaság fehérvári szellemi fészkében találkozhattunk. A vendéget a jelenlévőknek Bakonyi István mutatta be, aki már 1994-ben kismonográfiát írt róla, amit Rónay László szerkesztett. A hetvenkedő költőt a gyulai Dürer Nyomda és az Éghajlat Kiadó szép küllemű kötettel ünnepli. Hetven kilencsoros összegző, számadó verssel ajándékozta meg önmagát és olvasóit. A szellemi-lelki leltár vizuális élményét Orosz János illusztrációinak és Mórocz Imre tervezőnek is köszönhetjük.

- Megrendítő ez az alkonyút, az idővel és önmagával való számvetés. Letisztult nyelven, sok nyelvi játékkal, áthajlással, szómetszéssel vall a hét évtized legfontosabb dolgairól - ajánlotta figyelmünkbe a szerző 26. kötetét Bakonyi István.

- Az őseim a mádéfalvi veszedelem után kerültek ki Bukovinába, ahol sok nemzetiség élt egymás mellett, és ez az ő számukra - törvényszerűen - egyfajta zártságot jelentett, nyelvi elzártságot is. Következésképpen én ma székely őseim által Bukovinába kivitt, nyelvújítást megelőző erdélyi magyar nyelvet használom. Ezt vitték magukkal, s hozták vissza érintetlenül, s ezt a nyelvet próbálom én bizonyos sűrítéssel korszerűsíteni. Tamási Áron ékítette, építette a szavakat, én mélyítem. Próbálok másfajta ízt és hangsúlyt adni valaminek, ami egyszerre tegnapi és mai. Ez a feladatom: ennek a népközösségnek a nyelvén szólni. Róluk és értük. Egyévesen kerültem el a szülőföldemről, azóta élek Magyarországon, Baranyában aztán Budapesten. Már több mint 50 éve a Szabadság-hegy derekánál lakom, ezért feladatom itteni mindannyiunkért felemelni a hangom - összegezte emberi, írói útja lényegét. Friss kötetéről ezt mondta: - Megéltem, hogy az alkonyidőt megértsem.

A hűség terhét viselő költő tudja, hogy régi és új terhek nélkül aligha gazdagul az ember, pláne, ha poéta. A bölcs intelmek legszebbik parancsával ajándékoz meg bennünket 14. versében, miközben bánja - vele együtt mi is, hogy ehhez nem volt elég bátorsága, (nekünk se): Ne szégyellj szeretni! Férfias daccal viseli népe és a maga sorsát, életének ahány betemetett kútja van, mindjét forrásává ássa.

Görömbei András irodalomtörténész az Áldásút-Átokút-Alkonyútról ezt írja: Tamás Menyhért a létezés szépségét keresi saját bajainak sokasodása közben is. Másik kritikusa, Rónay László szerint a szenvedő várakozás, a kiszolgáltatottságban is őrzött remény, az emberi közösségben rejlő mélyebb és igazabb tartalmak alkotják műveinek legbelsőbb és leghitelesebb magvát.

Az estét követő röpke beszélgetésünkben Angliában élő lányáról mesélt, meg a London ege alóli szárnyas érkezésekről, amely kincselt unokaöleléssel is gazdagítja. Mivel a vonathoz sietett, gyorsan összekapta holmiját, s ezzel búcsúzott: Az idő kifut előlünk, alólunk. Egész úton hazafelé a mély Tamás-mondatokon tamáskodtam.

- Megrendítő ez az alkonyút, az idővel és önmagával való számvetés. Letisztult nyelven, sok nyelvi játékkal, áthajlással, szómetszéssel vall a hét évtized legfontosabb dolgairól - ajánlotta figyelmünkbe a szerző 26. kötetét Bakonyi István.

- Az őseim a mádéfalvi veszedelem után kerültek ki Bukovinába, ahol sok nemzetiség élt egymás mellett, és ez az ő számukra - törvényszerűen - egyfajta zártságot jelentett, nyelvi elzártságot is. Következésképpen én ma székely őseim által Bukovinába kivitt, nyelvújítást megelőző erdélyi magyar nyelvet használom. Ezt vitték magukkal, s hozták vissza érintetlenül, s ezt a nyelvet próbálom én bizonyos sűrítéssel korszerűsíteni. Tamási Áron ékítette, építette a szavakat, én mélyítem. Próbálok másfajta ízt és hangsúlyt adni valaminek, ami egyszerre tegnapi és mai. Ez a feladatom: ennek a népközösségnek a nyelvén szólni. Róluk és értük. Egyévesen kerültem el a szülőföldemről, azóta élek Magyarországon, Baranyában aztán Budapesten. Már több mint 50 éve a Szabadság-hegy derekánál lakom, ezért feladatom itteni mindannyiunkért felemelni a hangom - összegezte emberi, írói útja lényegét. Friss kötetéről ezt mondta: - Megéltem, hogy az alkonyidőt megértsem.

A hűség terhét viselő költő tudja, hogy régi és új terhek nélkül aligha gazdagul az ember, pláne, ha poéta. A bölcs intelmek legszebbik parancsával ajándékoz meg bennünket 14. versében, miközben bánja - vele együtt mi is, hogy ehhez nem volt elég bátorsága, (nekünk se): Ne szégyellj szeretni! Férfias daccal viseli népe és a maga sorsát, életének ahány betemetett kútja van, mindjét forrásává ássa.

Görömbei András irodalomtörténész az Áldásút-Átokút-Alkonyútról ezt írja: Tamás Menyhért a létezés szépségét keresi saját bajainak sokasodása közben is. Másik kritikusa, Rónay László szerint a szenvedő várakozás, a kiszolgáltatottságban is őrzött remény, az emberi közösségben rejlő mélyebb és igazabb tartalmak alkotják műveinek legbelsőbb és leghitelesebb magvát.

Az estét követő röpke beszélgetésünkben Angliában élő lányáról mesélt, meg a London ege alóli szárnyas érkezésekről, amely kincselt unokaöleléssel is gazdagítja. Mivel a vonathoz sietett, gyorsan összekapta holmiját, s ezzel búcsúzott: Az idő kifut előlünk, alólunk. Egész úton hazafelé a mély Tamás-mondatokon tamáskodtam.

- Megrendítő ez az alkonyút, az idővel és önmagával való számvetés. Letisztult nyelven, sok nyelvi játékkal, áthajlással, szómetszéssel vall a hét évtized legfontosabb dolgairól - ajánlotta figyelmünkbe a szerző 26. kötetét Bakonyi István.

- Az őseim a mádéfalvi veszedelem után kerültek ki Bukovinába, ahol sok nemzetiség élt egymás mellett, és ez az ő számukra - törvényszerűen - egyfajta zártságot jelentett, nyelvi elzártságot is. Következésképpen én ma székely őseim által Bukovinába kivitt, nyelvújítást megelőző erdélyi magyar nyelvet használom. Ezt vitték magukkal, s hozták vissza érintetlenül, s ezt a nyelvet próbálom én bizonyos sűrítéssel korszerűsíteni. Tamási Áron ékítette, építette a szavakat, én mélyítem. Próbálok másfajta ízt és hangsúlyt adni valaminek, ami egyszerre tegnapi és mai. Ez a feladatom: ennek a népközösségnek a nyelvén szólni. Róluk és értük. Egyévesen kerültem el a szülőföldemről, azóta élek Magyarországon, Baranyában aztán Budapesten. Már több mint 50 éve a Szabadság-hegy derekánál lakom, ezért feladatom itteni mindannyiunkért felemelni a hangom - összegezte emberi, írói útja lényegét. Friss kötetéről ezt mondta: - Megéltem, hogy az alkonyidőt megértsem.

A hűség terhét viselő költő tudja, hogy régi és új terhek nélkül aligha gazdagul az ember, pláne, ha poéta. A bölcs intelmek legszebbik parancsával ajándékoz meg bennünket 14. versében, miközben bánja - vele együtt mi is, hogy ehhez nem volt elég bátorsága, (nekünk se): Ne szégyellj szeretni! Férfias daccal viseli népe és a maga sorsát, életének ahány betemetett kútja van, mindjét forrásává ássa.

Görömbei András irodalomtörténész az Áldásút-Átokút-Alkonyútról ezt írja: Tamás Menyhért a létezés szépségét keresi saját bajainak sokasodása közben is. Másik kritikusa, Rónay László szerint a szenvedő várakozás, a kiszolgáltatottságban is őrzött remény, az emberi közösségben rejlő mélyebb és igazabb tartalmak alkotják műveinek legbelsőbb és leghitelesebb magvát.

Az estét követő röpke beszélgetésünkben Angliában élő lányáról mesélt, meg a London ege alóli szárnyas érkezésekről, amely kincselt unokaöleléssel is gazdagítja. Mivel a vonathoz sietett, gyorsan összekapta holmiját, s ezzel búcsúzott: Az idő kifut előlünk, alólunk. Egész úton hazafelé a mély Tamás-mondatokon tamáskodtam.

- Az őseim a mádéfalvi veszedelem után kerültek ki Bukovinába, ahol sok nemzetiség élt egymás mellett, és ez az ő számukra - törvényszerűen - egyfajta zártságot jelentett, nyelvi elzártságot is. Következésképpen én ma székely őseim által Bukovinába kivitt, nyelvújítást megelőző erdélyi magyar nyelvet használom. Ezt vitték magukkal, s hozták vissza érintetlenül, s ezt a nyelvet próbálom én bizonyos sűrítéssel korszerűsíteni. Tamási Áron ékítette, építette a szavakat, én mélyítem. Próbálok másfajta ízt és hangsúlyt adni valaminek, ami egyszerre tegnapi és mai. Ez a feladatom: ennek a népközösségnek a nyelvén szólni. Róluk és értük. Egyévesen kerültem el a szülőföldemről, azóta élek Magyarországon, Baranyában aztán Budapesten. Már több mint 50 éve a Szabadság-hegy derekánál lakom, ezért feladatom itteni mindannyiunkért felemelni a hangom - összegezte emberi, írói útja lényegét. Friss kötetéről ezt mondta: - Megéltem, hogy az alkonyidőt megértsem.

A hűség terhét viselő költő tudja, hogy régi és új terhek nélkül aligha gazdagul az ember, pláne, ha poéta. A bölcs intelmek legszebbik parancsával ajándékoz meg bennünket 14. versében, miközben bánja - vele együtt mi is, hogy ehhez nem volt elég bátorsága, (nekünk se): Ne szégyellj szeretni! Férfias daccal viseli népe és a maga sorsát, életének ahány betemetett kútja van, mindjét forrásává ássa.

Görömbei András irodalomtörténész az Áldásút-Átokút-Alkonyútról ezt írja: Tamás Menyhért a létezés szépségét keresi saját bajainak sokasodása közben is. Másik kritikusa, Rónay László szerint a szenvedő várakozás, a kiszolgáltatottságban is őrzött remény, az emberi közösségben rejlő mélyebb és igazabb tartalmak alkotják műveinek legbelsőbb és leghitelesebb magvát.

Az estét követő röpke beszélgetésünkben Angliában élő lányáról mesélt, meg a London ege alóli szárnyas érkezésekről, amely kincselt unokaöleléssel is gazdagítja. Mivel a vonathoz sietett, gyorsan összekapta holmiját, s ezzel búcsúzott: Az idő kifut előlünk, alólunk. Egész úton hazafelé a mély Tamás-mondatokon tamáskodtam.

- Az őseim a mádéfalvi veszedelem után kerültek ki Bukovinába, ahol sok nemzetiség élt egymás mellett, és ez az ő számukra - törvényszerűen - egyfajta zártságot jelentett, nyelvi elzártságot is. Következésképpen én ma székely őseim által Bukovinába kivitt, nyelvújítást megelőző erdélyi magyar nyelvet használom. Ezt vitték magukkal, s hozták vissza érintetlenül, s ezt a nyelvet próbálom én bizonyos sűrítéssel korszerűsíteni. Tamási Áron ékítette, építette a szavakat, én mélyítem. Próbálok másfajta ízt és hangsúlyt adni valaminek, ami egyszerre tegnapi és mai. Ez a feladatom: ennek a népközösségnek a nyelvén szólni. Róluk és értük. Egyévesen kerültem el a szülőföldemről, azóta élek Magyarországon, Baranyában aztán Budapesten. Már több mint 50 éve a Szabadság-hegy derekánál lakom, ezért feladatom itteni mindannyiunkért felemelni a hangom - összegezte emberi, írói útja lényegét. Friss kötetéről ezt mondta: - Megéltem, hogy az alkonyidőt megértsem.

A hűség terhét viselő költő tudja, hogy régi és új terhek nélkül aligha gazdagul az ember, pláne, ha poéta. A bölcs intelmek legszebbik parancsával ajándékoz meg bennünket 14. versében, miközben bánja - vele együtt mi is, hogy ehhez nem volt elég bátorsága, (nekünk se): Ne szégyellj szeretni! Férfias daccal viseli népe és a maga sorsát, életének ahány betemetett kútja van, mindjét forrásává ássa.

Görömbei András irodalomtörténész az Áldásút-Átokút-Alkonyútról ezt írja: Tamás Menyhért a létezés szépségét keresi saját bajainak sokasodása közben is. Másik kritikusa, Rónay László szerint a szenvedő várakozás, a kiszolgáltatottságban is őrzött remény, az emberi közösségben rejlő mélyebb és igazabb tartalmak alkotják műveinek legbelsőbb és leghitelesebb magvát.

Az estét követő röpke beszélgetésünkben Angliában élő lányáról mesélt, meg a London ege alóli szárnyas érkezésekről, amely kincselt unokaöleléssel is gazdagítja. Mivel a vonathoz sietett, gyorsan összekapta holmiját, s ezzel búcsúzott: Az idő kifut előlünk, alólunk. Egész úton hazafelé a mély Tamás-mondatokon tamáskodtam.

A hűség terhét viselő költő tudja, hogy régi és új terhek nélkül aligha gazdagul az ember, pláne, ha poéta. A bölcs intelmek legszebbik parancsával ajándékoz meg bennünket 14. versében, miközben bánja - vele együtt mi is, hogy ehhez nem volt elég bátorsága, (nekünk se): Ne szégyellj szeretni! Férfias daccal viseli népe és a maga sorsát, életének ahány betemetett kútja van, mindjét forrásává ássa.

Görömbei András irodalomtörténész az Áldásút-Átokút-Alkonyútról ezt írja: Tamás Menyhért a létezés szépségét keresi saját bajainak sokasodása közben is. Másik kritikusa, Rónay László szerint a szenvedő várakozás, a kiszolgáltatottságban is őrzött remény, az emberi közösségben rejlő mélyebb és igazabb tartalmak alkotják műveinek legbelsőbb és leghitelesebb magvát.

Az estét követő röpke beszélgetésünkben Angliában élő lányáról mesélt, meg a London ege alóli szárnyas érkezésekről, amely kincselt unokaöleléssel is gazdagítja. Mivel a vonathoz sietett, gyorsan összekapta holmiját, s ezzel búcsúzott: Az idő kifut előlünk, alólunk. Egész úton hazafelé a mély Tamás-mondatokon tamáskodtam.

A hűség terhét viselő költő tudja, hogy régi és új terhek nélkül aligha gazdagul az ember, pláne, ha poéta. A bölcs intelmek legszebbik parancsával ajándékoz meg bennünket 14. versében, miközben bánja - vele együtt mi is, hogy ehhez nem volt elég bátorsága, (nekünk se): Ne szégyellj szeretni! Férfias daccal viseli népe és a maga sorsát, életének ahány betemetett kútja van, mindjét forrásává ássa.

Görömbei András irodalomtörténész az Áldásút-Átokút-Alkonyútról ezt írja: Tamás Menyhért a létezés szépségét keresi saját bajainak sokasodása közben is. Másik kritikusa, Rónay László szerint a szenvedő várakozás, a kiszolgáltatottságban is őrzött remény, az emberi közösségben rejlő mélyebb és igazabb tartalmak alkotják műveinek legbelsőbb és leghitelesebb magvát.

Az estét követő röpke beszélgetésünkben Angliában élő lányáról mesélt, meg a London ege alóli szárnyas érkezésekről, amely kincselt unokaöleléssel is gazdagítja. Mivel a vonathoz sietett, gyorsan összekapta holmiját, s ezzel búcsúzott: Az idő kifut előlünk, alólunk. Egész úton hazafelé a mély Tamás-mondatokon tamáskodtam.

Görömbei András irodalomtörténész az Áldásút-Átokút-Alkonyútról ezt írja: Tamás Menyhért a létezés szépségét keresi saját bajainak sokasodása közben is. Másik kritikusa, Rónay László szerint a szenvedő várakozás, a kiszolgáltatottságban is őrzött remény, az emberi közösségben rejlő mélyebb és igazabb tartalmak alkotják műveinek legbelsőbb és leghitelesebb magvát.

Az estét követő röpke beszélgetésünkben Angliában élő lányáról mesélt, meg a London ege alóli szárnyas érkezésekről, amely kincselt unokaöleléssel is gazdagítja. Mivel a vonathoz sietett, gyorsan összekapta holmiját, s ezzel búcsúzott: Az idő kifut előlünk, alólunk. Egész úton hazafelé a mély Tamás-mondatokon tamáskodtam.

Görömbei András irodalomtörténész az Áldásút-Átokút-Alkonyútról ezt írja: Tamás Menyhért a létezés szépségét keresi saját bajainak sokasodása közben is. Másik kritikusa, Rónay László szerint a szenvedő várakozás, a kiszolgáltatottságban is őrzött remény, az emberi közösségben rejlő mélyebb és igazabb tartalmak alkotják műveinek legbelsőbb és leghitelesebb magvát.

Az estét követő röpke beszélgetésünkben Angliában élő lányáról mesélt, meg a London ege alóli szárnyas érkezésekről, amely kincselt unokaöleléssel is gazdagítja. Mivel a vonathoz sietett, gyorsan összekapta holmiját, s ezzel búcsúzott: Az idő kifut előlünk, alólunk. Egész úton hazafelé a mély Tamás-mondatokon tamáskodtam.

Az estét követő röpke beszélgetésünkben Angliában élő lányáról mesélt, meg a London ege alóli szárnyas érkezésekről, amely kincselt unokaöleléssel is gazdagítja. Mivel a vonathoz sietett, gyorsan összekapta holmiját, s ezzel búcsúzott: Az idő kifut előlünk, alólunk. Egész úton hazafelé a mély Tamás-mondatokon tamáskodtam.

Az estét követő röpke beszélgetésünkben Angliában élő lányáról mesélt, meg a London ege alóli szárnyas érkezésekről, amely kincselt unokaöleléssel is gazdagítja. Mivel a vonathoz sietett, gyorsan összekapta holmiját, s ezzel búcsúzott: Az idő kifut előlünk, alólunk. Egész úton hazafelé a mély Tamás-mondatokon tamáskodtam.