Marokkó: kívül szúrós, belül édes

A kaktusz gyümölcse kívül apró, szúrós tüskékkel borított, ám ha egyszer sikerül lehámozni a héját, belül édes, lédús, finom gyümölcshúsra bukkanunk. Marokkó is nagyjából ilyen. Forróságtól vibráló, vöröses kőtengersivatagjait, kopár hegyvidékeit, kihaltnak tűnő falvait átszelve csak az ország rideg magányát látja a kiránduló. Addig, amíg nem ízleli meg a helyi ételek ízét, vagy a nyüzsgő szukban nem kezd "vérre menő" alkuba egy-egy árussal.

A hazai charterjáratok Agadirba hordják utasaikat, ami annak ellenére, hogy elborítják a nyugati turisták, egész jól tükrözi a marokkói városok hangulatát. Agadir több kilométernyi hosszúságban elterülő tengerpartja napozásra, fürdésre csábít, az Atlanti-óceán hullámai a szörfösöknek kedveznek. A közelben tevegelni, lovagolni is lehet, ám annak, aki a naplemente lágy sugaraitól csillogó homokon, a partot nyaldosó hullámokban szeretne vágtázni, az agadirinál csendesebb strandot kell keresnie.

Marokkó azonban korántsem csupán a tengerparti heverésről szól. Marrákes városába látogatva elmerülhet az utazó az igazi marokkói létben. Az óváros, a medina sosem ürül ki, arcukat kendővel fedő asszonyok pletykálnak az utcákra kitett padokon, kereskedők hozzák-viszik portékájukat szamárháton, a kávéházak férfiak kiáltásaitól hangosak. A legnagyobb tömeg a Dzsema el Fna téren gyűlik össze. A név jelentése, a "holtak gyülekezőhelye" - annak idején a szultán a kivégzett lázadók fejét elrettentésül itt tűzette lándzsára  - hátborzongató. Ma azonban egészen más arcát mutatja Marrákes főtere: mutatványosok, kígyóbűvölők, hennafestők, bűvészek szórakoztatják a közönséget, a kifőzdék környékén a fűszeres finomságok ellenállhatatlan illata csapja meg az orrot, taligás árusok pedig frissen facsart agadiri és marrákesi narancslét kínálnak. A teret félkörben a legkülönbözőbb áruk piaca, a szuk öleli: a tűző napról belépve kellemesen árnyas, ám annál fülledtebb, a labirintusszerű utcákon könnyű eltévedni.

Egészen másféle nyüzsgés vár Marokkó egyik híres kikötővárosában, Essaouirában. A városka kék ablakos, kék ajtós, csupa fehér kőházai évszázadok óta tűrik az óceán felől megállás nélkül fújó szelet. Ugyancsak fehér sziklából épült erőd védi a kikötőt, ahol kék halászcsónakok tömege várja, hogy gazdáik ismét tengerre szálljanak. Feledhetetlen bűz lengi körbe a környéket, hiszen a kifogott zsákmányt - halat, rákot, polipot - azon frissiben meg is pucolják. 

 
A tengerparti úton Agadirnál elkanyarodva az Anti-Atlasz lába felé egyre kihaltabb területeken vezet át az út. Néhol tevecsordák legelésznek.

A szárazföld belseje felé vezető autóutak hegyvidéki területekre visznek, hogy ott kacskaringós szerpentineken a berberek fénykorát idéző, romos erődök, kasbák, elhagyottnak tűnő, a hegyoldalból vörös építőkockákként kinövő agyagfalvak közé vigyék az utast. Délben a messzeségből üresnek tűnő falucskák felől mormolásszerű ének hangzik: muzulmánok borulnak imára, lelküket Istenük felé fordítva.

A marrákesi Dzsema el Fna térről nyíló utcácskák apró hoteleknek adnak helyet, szinte minden második házban meg lehet szállni. Színes mozaikkal kirakott ajtókon belépve zegzugos, buja kertek, boltíves folyosók fogadnak: mintha csak az Ezeregyéjszaka királyainak lakhelyére tévedtünk volna. Érdemes maradni egy éjszakát, hátha összefutunk egy dzsinnel...