Elvtársak! Süllyed a hajó!

A tévedések elkerülése végett: nem Moliere, Csehov, Shakespeare valamelyik klasszikusa mozog a színpadon. Csak egy operett. Igaz, abból  talán a  legklasszikusabb, a legismertebb. A  Csárdáskirálynő, jobban mondva A csárdáskirálynő.  Mohácsi János  verziójában az utóbbi. S hogy ez melyik változat? Nos, ez bizony a 2011-es székesfehérvári. Még akkor is, ha  bő tíz évvel ezelőtt már megrendezte Kaposváron. Az alapok, az öccsével, Mohácsi Istvánnal  közösen jegyzett átirat onnan való, de ahhoz képest is sokat  változott az előadás tónusa.  Hogy mennyire? Idézzük őt a színházi kiadványból: "Jóval melegebb  és szívhez szólóbb  előadás lesz ez, mint régen volt, de az is lehet, hogy ...cserébe jóval kiábrándultabb és megkeseredettebb is."

Így igaz. Nem láttam ugyan a kaposvárit, de a Vörösmarty  Színházban  bemutatott  produkció ismét meggyőzött arról, hogy operettet  ma nem lehet már úgy játszani, mint  egykoron. Mohácsi azt is bebizonyította  nekem, hogy nem szabad a műfajra finnyásan legyinteni, hiszen a rendezői képzelőerő és  tehetség, a színészi képességek, a díszlet- és jelmeztervező kreativitása, a kellő ütemben megszólaló zenekar, mindez együtt  lehetővé teszi, hogy mást is kihozzanak belőle. Többet, mint nosztalgikus elvágyódást, rózsaszín mázas heppiendet, életidegen gesztusokat.
Hanem bizony  életet, igazi konfliktusokat,  szerelmet és csalódást, apró  drámákat.  Ebből  a szempontból érdemes figyelni az előadás két kulcsszereplőjét. Itt van mindjárt Bóni gróf, aki nem az a kedves,  ugrálós, vicces figura. A társaság központja, de kemény, sőt, aljas is, ha kell,  és a b...meg is  kicsúszik a száján,  amikor párjára rivall. Nem találja a helyét, már-már depresszív alkat. A számtalan operettben  látott Keller János  láthatóan  örömmel  fogadta  a szerepértelmezést, és meg is felelt a kihívásnak. Vagy nézzük Cecíliát. A szerepet 1954-ben Honthy Hannának  írták, aki  a színpadon nem volt más, mint Honthy  Hanna. Tóth Auguszta  viszont Cecília:  közönséges sanzonett  és büszke hercegné, ellenszenves intrikus és kedves asszony, aki tudja, hogy a nők nemigen tudnak kiszakadni a társadalmi skatulyákból. Ne felejtsük, 1916-ot írunk.  Miska pincér sem az az aranyos, szolgálatkész  emberke. Nagy intrikus ő,  helyezkedő, Kozáry Ferenc pedig rutinnal hozza a figurát.  Ahogy Bata János  is:  Kerekes Ferkót fiatalabb színészek szokták játszani, itt viszont passzol az előadásba  az öregedő,  szétivott májú és agyú hajdani nőcsábász, akiben  tán a legtöbb emberség lakozik.

Az előadás  három felvonása egyébként  olyan, mintha  a stílus, a díszlet, a színészi játék hangsúlyváltozásai  miatt  három különböző darabot látnánk, de az egész végül összeáll és egymásra épül. Az orfeumi első rész lázas kavalkád, kedélyes haláltánc, sok-sok  gróf és egyéb léhűtő elvtársakkal, italba menekülő  egzisztenciákkal. (Az elvtárs szót Bihary úr  és Oberleutnant Fazekas,  azaz a  megint testre szabott szerepeket játszó Tűzkő Sándor  emlegeti  rendkívül sűrűn, valamint azt is, hogy hajnali  fél négykor lehet jelentkezni a pártba.)  Nagyon gyakran  elhangzik továbbá a társaság jelszava: "Le a franciákkal!"
A második   rész, a bécsi bál rendezői ötletek egész sorát hozza,  abban leptek meg igen kellemesen groteszk, abszurd, humoros jelenetekkel. A  magyarkodó magyar tisztekkel, a  hosszan kitartott, már-már nézőbosszantó jelenettel és a  többi különlegességgel. Ám a  harmadik etapot változtatták meg  igazán Mohácsiék. A  fiumei kikötőben vagyunk, a háttérben  a Novara  nevű óriáshajó, a Monarchia  jelképe. Megérkezik, deus ex machinaként   Károly főherceg  majd IV. Károly király, hogy elvarrja a szálakat, és rendbe hozza a viszonyokat. (Kelemen Istvánt  is megtalálta ez a szerep.) 

Rendbe hozza? Ilyen szomorú  szerelmeseket operettfináléban  ritkán látni. Aztán a boldog társaság, a Monarchia-hajóval együtt elsüllyed. A felvonást látva még Fellini híres filmjének hangulata is megidéződött. A primadonnát kettős szereposztásban játsszák. Mohácsi láthatóan nem szabályos, hanem érdekes szépségű színésznőket keresett. Én Balla  Eszterrel láttam a darabot,  és elsősorban az énekhangja győzött meg. Edvint,  a bonvivánt Lábodi  Ádám alakítja. Inkább tűnik eltévedt  értelmiséginek, aki nem tud mit kezdeni ezzel az élettel, mint  daliás hősszerelmesnek.
Az előadás hosszú, több, mint négyórás. Viszont érdekes, szórakoztató, és szerintem izgalmas is. Kíváncsi voltam, mire képes az ország egyik legjobb rendezője. Engem   meggyőzött.