Mímelve és mutogatva, ősidőktől napjainkig – Hogyan jutott az ember a tápláléklánc csúcsára?

A múzeum Országzászló téri épületében tartott vetítéssel egybekötött bemutatót Kőhalmy Tamás festőművész-tanár. Az embernek sem az érzékszervei, sem a gyorsasága sem pedig a fizikai ereje nem lenne elegendő ahhoz, hogy a tápláléklánc csúcsára kerüljön. Ám van esze, és nem csak használja, készíti is az eszközöket.

A legelső vadásztársadalmak már a homo habilis és a homo erectus idejében kialakultak. A húszfős csoportokban élő közösségek mímeltek és mutogattak, hiszen megfelelő kommunikáció nélkül nem lehet vadászni. Beszélni még nem nagyon tudtak, a tüzet is csak használni tudták, meggyújtani nem, de ettől függetlenül már ők is kiváló vadászok voltak. A vértesszőlősi előember (Samu) és kortársai már pattintott kőeszközöket készítettek, amihez bele kell látni a kőbe egy egészen más formát, és addig kell alakítani, amíg olyan nem lesz.

Százezer évvel később jelent meg a Neander-völgyi ember, aki már jelentős létszámú csoportokban élt, jól kommunikált, és mivel remekül alkalmazkodott viszonyokhoz, így a jéghatárig belakta Európát. A mímelés megmaradt ugyan, de ők már feltehetően beszéltek is. Ez lehetett talán a záloga annak, hogy a mindenkori leghatékonyabb vadászati kultúrát mondhatják a magukénak. Hatalmas állatokat tudtak elejteni a nagy létszámú közösség táplálása érdekében, és mindezt úgy, hogy csak csapdák és döfőfegyverek álltak a rendelkezésükre, mert még nem volt sem hajítódárda, sem íj.

Az érdi vadásztáborban nemcsak Magyarország korai története érhető tetten, de az emberiség fejlődésének fontos lépcsőfoka is. Az előkerült leletek ezrei alapján a tábor józan becslések szerint is 13-15 ezer évig működött, és közel 300 tonna húst hordtak oda. A vadászok terítékén leginkább a barlangi medve szerepelt, a csontok 95 százaléka ebből az állatból való. Közkedvelt zsákmány volt, annak ellenére, hogy hatalmas méretei és testi ereje veszélyessé tette a vadászatát. Azonban ez az állat barlanglakó, tehát egy természetes csapdában él, melynek egyetlen bejáratát eltorlaszolták az ősi vadászok fegyvereikkel.

Időközben megjelent a társadalmi gondoskodás is. A veszélyes állatok vadászata miatt sokan komolyan megsérülhettek, ám a leletek bizonyítják, hogy roncsolt, illetve hiányos végtagokkal is sokáig éltek, mert oktatóként még hasznát tudta venni a közösség a sérülteknek.

A gyűjtögetés nem pusztán időtöltés volt a komoly vadászat árnyékában, hogy saláta legyen a húshoz. A gumók, gyökerek, tojások és gyümölcsök a teljes étrend mintegy ötven százalékát tették ki a kezdetleges, kőkorszaki konyhán.

A Neander-völgyi ember esetében már nem csak a vadászat emelkedett magasabb szintre, ennek az embertípusnak a kognitív képességei hatottak egymásra. Kiforrott közösségben éltek saját hitvilággal, és jellemző volt rájuk a tagolt beszéd, sőt náluk fedezhető fel a művészet genezise is. Az előadás itt elérte a mai ember típusát, hiszen felbukkant a bölcs, gondolkodó ember, a homo sapiens. Kőhalmy itt kitért arra, hogy mostanság divat arról beszélni, milyen végzetes hatással van a mai ember a környezetére. Mint megtudtuk, a megközelítőleg 300 ezer éve megjelent homo sapiens nyomában fajok százai tűntek el örökre a Föld színéről. Nemcsak hasznos volt akkor már a vadászat, hanem büszkeség is. A praktikum elveszítette egyeduralmát, így megjelentek a vadásztrófeák, majd úgy 50-75 ezer évvel ezelőtt az ékszerek és díszek. Más vonatkozásban is átalakult a világ. A túlélés záloga az ellenszenves hozzáállás, a bizalmatlanság volt. Bezárkózott minden közösség, így nem volt interakció a csoportok között, emiatt több nagy találmány eltűnt örökre a feltalálójával és annak családjával együtt. A genetikai problémák is egyre jelentősebbé váltak a belterjesség miatt, ugyanakkor egyre több és több ember lett. Már nem tudtak kitérni egymás elől, ezért megkezdődtek a viszályok, majd a harcok egymás ellen. Megjelent a hasonlóságon alapuló hitvilág és annak vallási vezetői, akik már tudták buzdítani túlvilági ígéretekkel a harcosokat, mert már akkor sem akarták elfogadni az emberi élet végességét.

A vándorlás véget ért, sok törzs letelepedett egy jól védhető, gazdag talajjal rendelkező helyre: gazdálkodni kezdtek, és megvédeni azt, ami az övék. Az állatokat karámba terelték, a szaporulatot felnevelték. Az eszközök tökéletesedtek, és megjelentek azok a fegyverek is, melyek nagy távolságból is alkalmasak voltak egy élet kioltására, legyen az egy prédaállat vagy a szomszéd törzs harcosa.

Napjaink akciófilmjei is mutatják, hogy a mímelés és a mutogatás azóta is fontos kommunikációs forma a vadászatnál, mindegy, hogy a csoportosan elejtett élőlény zsákmányállat vagy humanoid. Az Altamirától a szafariig című előadás félbeszakadt az asszír birodalom vadászkultúrájánál, de van remény a folytatásra.