„Ma hagyjuk, hogy az életet adó víz, gátak közé szorítva, átfolyjon a Kárpát-medencén…”

Hagyományos ökológiai tudás 1. rész. A fokgazdálkodás.

– Árvíz idején az ártéri tavakat feltöltötték vízzel. Számítottak az árvízre, kellett a víz. Ez azt eredményezte, hogy csapdába ejtették az árvizet! Ma gátakat építünk a folyók két oldalára, meg homokzsákokat teszünk még följebb, és rettegünk… Korábban nem ez volt a módi. Számítottak az árvízre, sőt belekalkulálták a gazdálkodásba az árvizet. Rengeteg élőhely alakult ki az árvizek következtében: ártéri tavak és ártéri erdők, rétek, zsombékosok, mocsarak, ritkás erdők és még szántók is. Mi történt árvíz idején? Kijött a víz, kiömlött az ártéri tavakba. Igen ám, de ahogy levonult az árhullám, a fokokon keresztül vissza is folyt, tehát szépen lassan kijött, aztán szépen lassan vissza is ment a folyómederbe a víz – magyarázta az előadó.

A fokok az ártér hasznosítása céljából megteremtett vízfolyások, a vizet két irányba vezették, ahogy fent is áll: áradáskor az ártér mélye felé, apadáskor vissza a folyóba.

Mi történt az árvíz ideje alatt?

– A sekély vizű tavakban rengeteg hal volt… A halak ugyanis nagyon szeretik a sekély vizű tavakat, hiszen azok hamar átmelegszenek; ide jártak ívni. Az emberek egyszerűen csak lerekesztették a fokot, és fogták a halat! Aztán: az ártéri erdőkben rengeteg gyümölcsfa volt, „dzsungel” gyümölcsösök voltak. A nagyobb, szebb termésű gyümölcsfákat oltották, mindig figyelték, kísérletezgettek velük. Csak a Sárköz területén 45-50 féle alma-, 30-40 féle körte-, 20 szilva-, 5-6 cseresznye- és 4-5 meggyfajta volt az ilyen ártéri gyümölcsösökben! A táj rendszeres és bőséges öntözést kapott, a tápanyagutánpótlás is biztosítva volt, hiszen a hordalékok lerakódtak, gazdag vadállomány volt a buja növényzet között, ami élelmet, bőrt és prémet biztosított. Továbbá nagyon gazdag vízivilág alakult ki. Halásztak benne, madártojásokat gyűjtögettek, kócsagtollat, darutollat, nádat és gyékényt szedtek, sást vágtak, piócát gyűjtöttek be – ismertette e hagyományos eljárás előnyeit.

A szakember beszélt a Kárpát-medence folyószabályozások előtti jellemzőiről is; nagy volumenű folyószabályozások zajlottak például a 19 században.

– A vízjárta területek lecsapolása és a folyószabályozások után megnőtt a szántóföldek és a rétek területe, ahogy gyarapodott a hajózható víziút is, de a halászat haszonvétele rengeteget csökkent. Ez utóbbi mennyiségi és minőségi változást egyaránt eredményezett, hiszen visszaesett a halállomány, bizonyos halfajok teljesen eltűntek – tokhal, viza, ezek szinte kipusztultak. Hatalmas vizák éltek a Dunában, bár tengeri halak, de feljöttek a Fekete-tenger felől az édesvízi folyókba, az árterekben ívtak. Ezek a halak eltűntek, más halak – amelyeknek korábban nem volt akkora értéke – felértékelődtek, mint például a ponty, régi nevén nevezve: a pozsár – mondta.

– A fokgazdálkodás szerintem példaértékű. Manapság, amikor az aszály évről évre jelentős károkat okoz az Alföldön, a gazdák iszonyú költségeket fordítanak öntözésre, mégis hagyjuk, hogy az életet adó víz, gátak közé szorítva, átfolyjon a Kárpát-medencén. Ebben pont az volt a zseniális, hogy amikor itt nem esett az eső, akkor is: más területek esőzését idehozták hozzánk a folyók. Nem beszélve arról, hogy a sok-sok víz és a buja vegetáció hűtötte is a tájat – érvelt. – Ha ez a hagyományos ökológiai tudás, akár a környezetvédők birtokába kerül, akkor ebből valamit vissza lehet hozni – zárta a részt Lendvai Tibor.