Molnár Dániel, Dani bácsi jó kedéllyel emlékezik vissza a fiatalságára

Molnár Dániel – a már idős székesfehérvári repülősök számára is csak Dani bácsi – jó kedéllyel emlékezik vissza az ifjúságára, mindarra, ami elmúlt, és ha lehet, nem gondol sokat azokra az álmokra, amelyek soha nem jöhetnek el.

– Termetre elég alacsony gyerek voltam, le sem tagadható kun elődökkel a nagy magyar Alföldön – fogott hozzá a múltidézéshez. – A nagyapám tanyáján őriztem a kacsákat, libákat mint gondtalan gyerek. Aztán eljött az a nap, amikor megpillantottam azt a csodát, amely örökre megváltoztatta az életemet. Egy repülőgép érkezett a puszta fölé, valamilyen cipőreklámot húzott maga után, s láttam landolni nem is olyan messze tőlem. Alig hunytam valamit, forgolódtam egész éjszaka, és másnap már kora reggel indultam a mezőre. Miután kihajtottam az állatokat, hosszú ideig kerestem azt a látomást, amíg aztán megláttam: ott volt a repülőgép, szépen gondosan letakarva. Addig tébláboltam mellette, amíg a pilóta megszólított. „Hát te ki vagy?” – kérdezte tőlem. Én persze ahogy ott voltam, gatyában és mezítláb, vigyázzállásba vágtam magam, és megmondtam a nevem. A pilóta kezet nyújtott, és azt mondta: „Én pedig a Kaszala Károly bácsi vagyok.”

Molnár Dánielt azon a reggelen a nagy háború kilenc légi győzelmes „ász” pilótájával hozta össze a magyarok istene vagy a sors. Kaszala Károly a világégést követően kétszer is műrepülő-világbajnoki címet szerzett. Molnár Dani lelkébe örök nyomot hagyott az a találkozás, akkorát, hogy egész életét a repülésnek szentelte. Egy álomnak, amely kitöltötte a fantáziáját.

Aztán jött egy másik világháború, amely több életet és szenvedést követelt a magyarságtól, mint az a másik, amely Kaszala Károlyból hőst faragott. Molnár Dánielből nem is lehetett más, mint hadi pilóta.

– Akkor már 1944-et írtunk, és gyorsított tempóban folyt Algyőn a repülőkiképzés. Három hónap alatt mindenki megtanult a levegőbe emelkedni, sőt, műrepülni is, akármilyen botkezűnek bizonyult az első napokban. Nekem jól ment minden, igyekeztem fegyelmezetten elvégezni a feladatokat. Ám egy alkalommal túllőttem a célon. Aznap az utolsó repülőfeladat nagyjából 1500-2000 méter magasságban egy hárompördületes dugóhúzó volt, aztán iskolakört kellett csinálni, és le a földre. Végigrepültem az összes feladatot, nem is hibáztam, büszke voltam rá, milyen szépen repülök. Elkezdtem a dugóhúzót, és számoltam a pördüléseket: egyet, kettőt, hármat… Na, csak még egyet, gondoltam magamban. Aztán még egyet. Az ötödik után már észrevettem, hogy némileg elnéztem a dolgot, mert már túl alacsonyra kerültem. Sikerült leállítanom a Bücker forgását, és elkezdtem megemelni az orrát, de a repülőgép késve reagált. Ez ilyen esetben megszokott.

A magasságvesztés, ami ahhoz kellett, hogy újra egyenesbe hozza a repülőt, éppen elég volt arra, hogy eltűnjön az értékelők tekintete elől. Köddé vált a Tisza-part nyárfái mögött.

– Nekem ez nem tűnt annyira veszélyesnek, azonban amint azt később elmesélték, a földön a felügyelőm már elfordult, befogta a fülét, úgy várta a robbanást.

Az esztendő végére a szentkirályszabadjai repülőtérre települtek, az eredetileg kassai repülőakadémia ott végezte el a Horthy-alap által felkészített háromszázötven növendék további képzését. De egyre közelebb került a front, a levegőt amerikai bombázókötelékek kondenzcsíkjai mintázták, dübörgött az ég, a falvakat és a városokat pedig a szovjet-orosz hadsereg alakulatai dúlták fel. Közeledett a végjáték.

– A mi csapatunkat rövidesen útnak indították a Német Birodalom felé. Akkor még nem sejtettük, hogy mi lesz a feladatunk, csak sokkal később tudtam meg, hogy a Messerschmitt–262-esre, az első nagy számban legyártott sugárhajtású vadászgépre akartak átképezni.

A Messerschmitt–262-es a világ első sorozatban gyártott gázturbinás, sugárhajtóműves vadászrepülőgépe és vadászbombázója volt. A második világháború végére megszülető, korát messze megelőző légi járművet a német légi­erő az 1944 utáni időszakban vetette be, ám a szövetséges repülőgépeknél lényegesen gyorsabb gép túl későn és túl kevés példányszámban készült el ahhoz, hogy a háború kimenetelét befolyásolhassa. A szövetségesek statisztikái szerint a gép összesen 509 légi győzelmet aratott, de száznál több gépveszteség árán. A vele szemben álló túl­erő akkor már hatalmas volt. Ma már tudjuk, hogy taktikai hibát követtek el a németek, amikor nem kezdték el időben a 262-esek sorozatgyártását.

– Szerencsére már nem volt elég idő ahhoz, hogy átültessenek minket az új csodagépre – folytatta visszaemlékezését Dani bácsi. – Az oroszok elérték Berlint, és mi is a körbezárt területen ragadtunk. Néhányan még az utolsó pillanatban átjutottak a bekerítésen, s az Elbán keresztül Potsdam felé igyekeztek elérni az amerikai csapatokat.

Nem véletlenül próbálkoztak ezzel, az orosz fogságot mindenki igyekezett elkerülni. Dani bácsinak nem volt ilyen szerencséje.

– A Szudéta-vidéken kerültem lágerbe, hatvanezer fogoly volt ott összezsúfolva pokoli körülmények között. Hat hónapig tartott a rabság, így túléltem, de ha még néhány hónapot ott kell töltenem, vagy Szibériában kötök ki, vagy a másvilágon.

Végül a 72 kilóról 48-ra fogyatkozva jutott vissza Magyarországra, és 1945. szeptember 4-én engedték szabadon Szegeden.

– Egy atyai jó barátom azt mondta, jobban teszem, ha nyugatra menekülök, mert nem bocsátják meg nekem a múltat. Ám én arra gondoltam, hogy nem azért vergődtem haza a fogságból, hogy megint világgá menjek, ráadásul özvegy édesanyám is számított rám. Tudtam, hogy megölne a honvágy, bárhová is menjek, ezért itthon maradtam.

– Bármi áron újra repülni akartam, ezért jelentkeztem a Belügyminisztériumban arra számítva, hogy onnan esetleg átkerülhetek az újjáalakult légierőhöz. Ám amikor meglátták a kommunisták, hogy a Horthy-alap kiképzésében részesültem, azt mondták rám, hazaáruló vagyok. Felajánlották, lépjek be a pártba. Megkérdeztem: melyik pártba?

Erre már felkapta a vizet a kérdező, de Dani bácsi tovább ütötte a vasat, mert kijelentette, hogy ő ilyet ész nélkül megtenne, de ésszel aztán soha. Ezzel csaknem egy életre elvágta magát a repüléstől, attól, hogy beteljesedjenek az álmai. Ha akkor tudja, hogy negyven évig repülőtér közelébe se engedik, talán ott esik össze.

– Közlekedési baleseteket helyszíneltem, ezt csináltam akkor is, amikor 1948-ban Székesfehérvárra kerültem. Három év múlva nősültem meg. Ám aztán mégis újra ott lehettem a levegőben.

A rendszerváltás előtti időkben az elvtársak már érezték, hogy előbb vagy utóbb kiesik a kezükből a gyeplő, engedtek a szorításon. Dani bácsi így szállhatott fel ismét Szegeden egy kétszemélyes Zlinnel, a jobb oldali ülésben. Ami nem volt egy harci repülő, de azért mégiscsak repült.

– A pilóta tudta, hogy veteránnal hozta össze a sors, így aztán a felszállás után nemsokára átengedte a botkormányt. Akkorát kiáltottam örömömben, mintha az lett volna az első repülésem.

A székesfehérvári Albatrosz Repülő Egyesület Öreg Sasok szakosztályának 1999-ben lett megbecsült tagja, és ma már ő az, aki egy egész, letűnt korszakot képvisel a börgöndi repülőtéren.

– A különböző politikai hullámverésektől megóvott engem Isten, aki annak idején hazahozott a pusztuló Németországból. Pártonkívüli, minden hazugsággal dacoló kun magyarként, hitemet és múltamat sohasem tagadva nézhetek vissza kilencvenhét esztendő után a mögöttem hagyott időre. Nagyszerű családom, gyermekeim, vejeim, unokáim és dédunokáim azok, akik engem a repüléstől elszakított esztendőkért kárpótolnak.