Csendes tisztelettel emlékeztek a magyar hősökre Enyingen

Néhány éve még álltak olyanok a megemlékezők között, akik maguk is átélték a II. világháború értelmetlen, embertelen kegyetlenségét. Ma már csak olyanok állnak az enyingi emlékmű előtt, aki csak a történelemkönyvekből vagy felmenőik történeteiből ismerhetik a háborús eseményeket. Nekik már csak nevek hosszú sora, a táblákon végigfutó felsorolás. Talán akad köztük egy-egy rokon, akiket az elszállt évek miatt sem ismerhetnénk. Pedig itt voltak, itt éltek. Apák, fiúk, férjek, testvérek, barátok voltak ők. Majd jött a behívó és elmentek, úgy hogy többségük sosem tért vissza. Ennek az időszaknak és legnagyobb tragédiájának egyik mementója áll az enyingi katolikus temetőben, rajta túl sok névvel az akkori kis faluhoz képest.

A doni katasztrófa az urivi áttöréssel vette kezdetét. A 2. magyar hadsereg pusztulásával végződött kegyetlen véres ütközet, mind a mai napig a Don-kanyari tragédiaként él a magyar történelemben.

A magyar csapatoknak egy hosszú, 1200 kilométeres szakaszt kellett megvédeni. Ezen a szakaszon volt a szovjet hídfő közül kettő is. Ebben az időben azonban már javában dúlt a sztálingrádi csata és a tengelyhatalmak arra számítottak, hogy az oroszok minden erejüket majd ott fogják bevetni.
A magyar csapatokat váratlanul érte, amikor a szovjetek 1943. január 12-én, az Uriv közelében található hídfőállásból kiindulva támadást indítottak. A támadást a honvédek nem tudták visszaverni, a front összeomlott.

– A 2. magyar hadsereget sokan kemény szavakkal ostorozták, gyávának titulálták annak ellenére, hogy lehetőségeihez képest az utolsó pillanatig hősiesen helyt álltak, még akkor is kitartottak, amikor a szövetséges román és olasz alakulatok már rég megfutamodtak – elevenítette fel a tragikus eseményeket Viplak Tibor polgármester. Hozzátette, a hősiesség és a bátorság azonban nem minden.

És ez tény. A megfelelő támogatás és felszerelés hiányában a magyar katonák nem voltak képesek eredményesen küzdeni a sokszor túlerőben lévő, jól felszerelt szovjet csapatokkal szemben.

– Ma már a tények ismeretében a Don mentén harcoló magyar hadsereg katonáit senki sem nevezi gyávának. Elismerik hősies magatartásukat, bátorságukat. A Don kanyarban történt tragédiát a mohácsi vésszel együtt, történelmünk legfájdalmasabb eseményei között tartja számon. - Gondolatait Antóni Sándor A Don-kanyarnál című versével zárta.

– Európa állam férfiai a XX. században sem tudták, hogy az államférfiúi nagyság, a bölcsességgel kezdődik – kezdte ünnepi beszédét Iván Géza református lelkész. Majd azzal a nagy római mondással folytatta, miszerint a történelem az élet tanítómestere és a történelem azt tanítja nekünk, hogy nem tanulunk semmiből. 
A II. világháborúban hozott sorozatos rossz döntések eredménye volt, a több mint 130 ezer fős veszteséget szenvedett, 2. magyar hadsereg tragédiája is, 80 évvel ezelőtt.

A lelkész kérte, hogy nekünk, akiknek nincs személyes, háborús tragédiája, emlékezzünk úgy, Isten nem zárta el előlünk a bölcsesség útját és nemcsak azt igyekszik nekünk megtanítani, hogy a háború nem vezet sehova, hanem azt is, hogy a háborúskodás, a viszályok, a hamisság és a másik folyamatos legyőzni akarása nem vezet sehová. Majd így zárta megemlékezését:

– Amikor úgy köszönünk el, hogy áldás, békesség, akkor a békességben többet kérjünk, mint sima békét. Kérjük azt, hogy amiben mi háborúskodunk és amilyen szavakkal vagy tettekkel rántunk kardot vagy marok fegyvert, nyitunk tüzérségi tüzet a másik emberre, attól az Úristen kíméljen meg minket. Mert minden háborús veszteség, háborús gondolatokkal kezdődik.

A megemlékezést Győri Balázs István plébános közös imáját követően a tisztelet virágainak elhelyezésével és gyertyagyújtással zárták.