Először volt Móron Nemzeti Összetartozás Kupa (galéria)

– A történelmi háttér ismert: a gyalázatos trianoni békediktátumra való emlékezés, emlékeztetés szándékával hívtuk életre ezt a futball tornát összefogást hirdetve azért, hogy együtt munkálkodjunk a nemzet szebb jövőjéért – jelentette ki a témához illő pátosszal a hangjában Kű Lajos, az Aranycsapat Alapítvány elnöke. – A Felvidékről, a Délvidékről és Erdélyből érkeztek labdarúgó csapatok, hogy a házigazda móriakkal kiegészülve megküzdjenek a vándorkupáért, amit háromszor kell elnyerni ahhoz, hogy valaki örökre birtokolhassa azt.

Kű Lajos számára a szombati nap kétszeresen is fontos volt, hiszen aznap játszotta le a BL-döntőt a Reál Madrid a Dortmund csapatával, és ilyenkor feltörnek belőle az emlékek. Nem kell ezen csodálkozni. Miután 1977-ben disszidált, egy évre eltiltották a szerepléstől és csak edzésekre járhatott. Aztán 1978-ban, második hivatalos belgiumi mérkőzésén, mindjárt a klubfutball csúcsán, az FC Brugge-el BEK-döntőt játszott a Wembley Stadionban, ugyanott, ahol minap is összecsaptak egymással a világsztárok. Kű Lajos, a Videoton és a Ferencváros egykori válogatott legendája szerint ami történt, az egy tündérmese beteljesülése volt. Nem tudta megállni, hogy a Nemzeti Összetartozás Kupa megnyitóján ne szóljon néhány szót arról a bizonyos, számára meghatározó jelentőségű mérkőzésről. A fiúk – miközben eső dobolt a lelátó tetején – úgy hallgatták, mintha a Holdról jött volna.  

– Én is azok közé sorolhatom magam, akik BEK-döntőt játszhattak. Isten áldásának tartom, hogy ez megadatott nekem. Disszidálnom kellett, mert berendeltek a Magyar Labdarúgó Szövetséghez és azt mondták, örökre letörölnek a magyar futball térképéről, mert kommunistaellenes és antiszemita vagyok. Ez utóbbi nem volt igaz, hiszen Rákosit, Gerőt és a többieket sem a származása miatt gyűlölte a magyar nép, hanem azért, mert hazaárulók lettek. Mint Lázár feltámadása, akkora csodának számított, hogy egy évvel később nem a magyar NB III-ban fociztam, hanem a belga FC Brugge-el végig játszhattam egy csodálatos sorozatot, aztán jött a BEK-döntő. Hazatelefonáltam az édesanyámnak, hogy kapcsolja be a televíziót, mert ott fogok szaladgálni százezer ember előtt. Édesanyám nem hitte el, mert azt mondták neki, megírta a Népszabadság, hogy börtönben vagyok. De pechje lett a Népszabadságnak, mert mindenki láthatott a 10-es mezben. Igaz, Vitray nem mondta ki a nevem, kirúgták volna érte: én lettem a tízes játékos.

A szél az Aranycsapat Alapítvány zászlaját és egy olyan nemzeti lobogót cibált a móri stadionban, amit az 1956-os forradalom után halálra ítélt Wittner Mária hímzett. Rá is emlékeztek a résztvevők, hiszen a szabadságharcos hazafi másfél éve nincs már közöttünk. Kű Lajos megköszönte Fenyves Péter polgármesternek, hogy nagyszerű körülményeket biztosított a torna számára, és köszönetet mondott támogatásáért Törő Gábor országgyűlési képviselőnek és a Trianon Múzeumnak.

– Nemzetegyesítés a célunk a sport eszközeivel, ennek jegyében dolgozunk immár húsz éve. Mindenki tudja, milyen következményekkel járt a degenerált trianoni békediktátum. Olyan soha nem történt még a világtörténelemben, hogy egy ország minden oldalról saját magával legyen határos. Amikor hazajöttem belgiumi önkéntes száműzetésemből, azon gondolkodtam, mivel tudnám a Mindenhatónak meghálálni azt a sok csodát, amit kaptam tőle pályafutásom során. Akkor szerveztem meg a Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokságot. Az volt a célom, hogy a sport segítségével jelképesen visszacsatoljam a határon túli országrészeket az anyaországhoz.

Fenyves Péter polgármester köszöntőjében felidézte azokat a napokat, amikor Arany Tamás képviselőtársával – első nap ő vezette a mérkőzéseket – még maga is azon a pályán koptatta a gyepet, ahol most a csapatokat üdvözölték.  

– Mór egy nagyon sportszerető város, amely örömmel adott helyszínt az Aranycsapat Alapítvány rendezvényének és örülünk annak, hogy ezzel az egykori remek futballisták hírnevét mi is erősíthetjük – mondta a városvezető, majd a fiatalokhoz szólt. – Ez a két nap remek alkalom arra, hogy ti is harcoljatok, és becsülettel termeljétek a gólokat. Hajrá magyarok! Rövidesen jön az Európa-bajnokság és együtt szurkolhatunk majd a nemzeti csapatnak. Nagyszerű küzdelmet kívánok!

Cserta Gábor előadásában – a Himnusz után – Bobory Zoltán költő két versét hallgathatták meg a jelenlévők: az egyiket a legendás 6:3-as magyar-angol mérkőzés alkalmából, a másikat pedig a székesfehérvári Olimpiai Emlékmű előtt tisztelegve írta. A megnyitó zárásaként Tallér Krisztián plébános áldotta meg a résztvevőket, majd a játékosokkal együtt mondta el a Miatyánkot – hozzájuk csatlakozva be kellett látnom, hogy a határon túli gyerekeknek ez bizony sokkal jobban megy, mint az anyaországiaknak.

Bár – mint ahogyan azt Kű Lajos az eseményen gyakran hangsúlyozta – ezen a hétvégén mindenki győzött, nem mehetünk el szó nélkül a mérkőzések eredményei mellett sem. Az első összecsapáson a vendéglátó móriakat 2-1 arányban legyőzte az erdélyi Szovátáról érkező csapat. A jobb, erőteljesebben játszó együttes kapta a pontokat, de kimagaslott a mezőnyből a móri Kiszely Ábel, aki később a torna legjobbjának járó díjat is bezsebelte. A délvidéki Tóthfaluról érkezett Nyers István Labdarúgó Akadémia aztán 8-1-re kiütötte a felvidéki Szap csapatát.

Másnap már a Nap is kíváncsi lett a döntőkre, mert elvonultak az esőfelhők. A móriak – egy utolsó pillanatban lőtt szép szabadrúgás góllal – a helyi szurkolók biztatása mellett három találattal legyőzték a felvidékieket, és ezzel megszerezték a bronzérmet. A döntő drámai küzdelmet hozott: a Délvidék és Erdély nem bírt egymással. A rendes játékidő és a hosszabbítás sem eredményezett gólt, ezért tizenegyes rúgások következtek, melyek során végül a hetedik körben dőlt el az első Nemzeti Összetartozás Kupa sorsa. Kialakult tehát a végső sorrend: 1. Délvidék, 2. Erdély, 3. Mór, 4. Felvidék.

– Rossz passz nem nagyon lehetett, hiszen legtöbbször csak magyartól magyarig juthatott a labda – mondta az eredményhirdetés alkalmával Kű Lajos, miután mindenki megkapta a neki járó serleget és érmet. Aztán arról, hogy igazán megható módon fejeződjék be a móri esemény, Tolcsvay Béla Kossuth-díjas énekmondó gondoskodott. Mielőtt azonban a csapatok elindultak volna határon túli otthonuk felé, még összegyűltek a székesfehérvári Olimpiai Emlékmű mellett, ahol tisztelgő megemlékezésen vettek részt. Jelképes gesztusként a magyar zászlót a délvidéki csapat két szerb származású fiatalja tartotta.