Valódi menekültsors és irányított népességcsere

Az első napok egyikén lehetett, miután kitört, vagy inkább kiszélesedett és egyértelművé vált Kelet-Ukrajnában a háború. Éjjel negyed kettőkor a tiszabecsi határállomás segítőpontján az egyik önkéntes egy zokogó ukrán kislányt talált, akitől megtudták, hogy elveszítette a szüleit. A tolmácsok segítségével gyorsan kiderítették, hogy néhány perccel korábban tovább utazott az a nyolcgyermekes menekült család, amelyikhez a kislány tartozott. A későbbiekben úgy rekonstruálták a történteket, hogy amikor megjöttek értük az autók – a két jármű egyikébe az apa, a másikba az anya ült be a gyerekekkel –, kapkodva indulhattak el és nyilván mindkét járműben azt hitték, hogy a másik kocsiban ül a kislány, ezért az utazás során nagyon sokáig nem tűnt fel a hiánya. Kiderült az is, hogy a kislány a mosdóban volt, mialatt a fáradt család felkerekedett Németország felé.  

Szerencsére a rémült gyermek el tudta mondani a segítőknek a nevét, akik értesítették a rendőröket, közben a kislány egy kicsit megnyugodott, játszottak vele, megitatták, enni adtak neki. A rendőrök Fehérgyarmaton és Mátészalkán is sikertelenül próbálták megállítani a szülőket szállító járműveket. Később, miután fényképek alapján sikerült azonosítani a szülőket, felcsillant a remény, hogy talán könnyebb lesz őket megtalálni. Az önkéntesek fellelték az anya közösségi fiókját, üzenetet küldtek, de ez a próbálkozás sem vezetett eredményre. Ezután a rendőrség körözést adott ki,  miközben a segélymunkások lefektették a kislányt, akinek sikerült elaludnia. Közben reggel lett, majd 10 órakor érkezett a hír Linzből – a város körülbelül ezer kilométerre fekszik Tiszabecstől –, hogy az osztrák rendőrségnél jelentkeztek a szülők, miután számukra is kiderült, hogy szörnyű tévedés folytán hátra hagyták egyik gyermeküket. Száz és ezer ehhez hasonló eset történt az ukrajnai háború kezdete óta. és nem mindegyik végződött ilyen szerencsésen.

Az ENSZ 2000-ben nyilvánította a mai napot, június 20-át a menekültek világnapjává. A cél felhívni a figyelmet arra a több millió menekültre és kitelepítettre, akik háború, üldöztetés vagy egyéb konfliktusok miatt kényszerültek és kényszerülnek elhagyni otthonaikat. Két és fél éve, hogy nyílt háborúvá változott a szomszédunkban kialakult konfliktus, amelynek következményeként Ukrajnából egyik napról a másikra százezrek indultak el a nyugati határok felé. Hazánk a legnagyobb humanitárius műveletét indította el, amikor a Karitatív Tanács tagjaival, a magyarországi és a külföldi segélyszervezetekkel együttműködve igyekezett gondoskodni azokról, akik tőlünk várták a segítséget és a támogatást. A segélymunkások és a civil önkéntesek az első pillanatoktól kezdve dolgoztak a határon és a határon túl, ott voltak a fővárosi tranzit központban, a segítségnyújtás további formái mellett menekültszállókat nyitottak az érkezők számára. Munkát, lakhatást ajánlottak, biztosították a tovább utazás lehetőségét. Fel vagyunk készülve arra, hogy ezt a munkát egészen a békekötésig, és talán még azután is folytatnunk kell.

Egy barátom doktori címmel egyetem tanítja egyebek mellett azt, hogy a magyarok alapvetően altruisták. Nem volt tehát meglepő megtapasztalni a segítségnyújtásnak azt az intenzitását, amely annak idején, egy jó ideig össznemzeti cselekvéssé vált. A magyarok többsége mindenféle politikai nézettől függetlenül pontosan érezte, hol a különbség a valódi menekültek és azok között, akik a déli határon rázzák az öklüket és a kerítést.

Mert ott az érem másik oldala, az illegális migráció, amelynek az érintettjei szinte teljes százalékukban fiatal felnőtt férfiak, akik több biztonságos országon átkelve lettek szereplői egy nagy tervnek, amelynek végén Európa megmaradt lakossága etnikailag kevertté, vallási (majd politikai) értelemben pedig iszlám többségűvé válik. Arról kár volna vitát nyitni, mit gondol erről a magyar lakosság nagyobb része, hiszen azt már több választás és egy nemzeti konzultáció is bebizonyította. Legutóbb az uniós képviselőkre leadott szavazatok biztosították a többséget a kormány számára ahhoz, hogy továbbra is ellenálljon a nyomásnak és őrizze Európának azt a határszakaszát, amely egyben a mi déli határunk is. Az európai bíróság szépen megvárta a választásokat, majd ránk mért egy akkora bírságot, amelyből egy sor – tagadhatatlanul meglévő – szociális problémát lennénk képesek orvosolni. A cél egyértelmű: tovább gyengíteni a hivatalban lévő jobboldali kormányt, mert a brüsszeli többség nem a független nemzetállamok jövőjéért, hanem a birodalmi alávetésért dolgozik. Hiszen csak az utóbbi biztosítja a multinacionális nagyvállalatok – aktuálisan a legnagyobb fegyvergyártók – korlátozás nélküli tevékenységét, mérhetetlen profitját. Erre minden statisztikában ott ordít a bizonyíték.  

Már javában állt a magyar kerítés, amikor néhány napot egy migránstáborban töltöttem a horvát-bosnyák határon. Ott voltam éjszaka is, amikor megérkeztek a buszok, láttam a fiatal felnőtt férfiakat jobb telefonnal, mint amilyen az enyém volt, elhűlve néztem, amint beletúrnak a segélyszervezetek kínálatába, mintha egy olyan tuniszi piacon lennének, ahol nem kell fizetni. Mindent összevetve úgy viselkedtek, hogy néhány fekete egyenruhás horvát rendőr nem bírta cérnával és közéjük vágott. Ott és akkor értettem meg, hogy a gazdasági érdekcsoportok által irányított és pénzelt liberális szlogenek szándékosan mossák össze a gazdasági migrációt, az illegális bevándorlást és a népességcserét a valódi menekültek sorsával. Ez pedig éppen azoknak árt a legjobban, akik tényleg megérdemlik a humanitárius segítséget, mert az életükért futnak. Akik nem hagyják hátra a nőket, az öregeket és a gyerekeket. Akik az első adandó alkalommal munkával hálálják meg a fogadó országnak a szociális támogatást, a jó szót és a szívélyességet – mint tettük mi is 1956-ban. Akik nem akarják megváltoztatni azok szokásait és hitét, akik vendégül látják őket.

Nem bízhatunk abban, hogy ezt Brüsszelben belátják azok, akik az egész folyamatot csak politikai érdekből értékelik azt számolva, hogy a sok iszlám hitű bevándorlóból egyszer majd alapvetően baloldali szavazó lesz. Nem tesznek mást az Egyesült Államokban sem: Biden elnök – önmaga és Amerika halovány árnyéka – most kezdett zöldkártyát osztogatni illegális migránsok tízezreinek, nehogy elbukjon a választáson. A folyamatokat látjuk, a törekvések célja nyilvánvaló – mint ahogyan az is, hogy erre valószínűleg rámegy a ma nyugatiként ismert világ jövője.