Tanár úr, a hősök köszöntik önt!

– Igazi bennszülött székesfehérvári vagyok, de a szüleim máshonnan kerültek ide – emlékezett Poklosi Péter. – A hadtestparancsnokságon ismerkedtek meg, ahol anyám gépíró kisasszonyként dolgozott, apám pedig beosztott tisztként szolgált. Mindez 1943-ban történt és 1945. január elsején esküdtek meg Mosonmagyaróváron, miközben menekítették a parancsnokságot nyugat felé. Csehországban érte őket a világháború vége, onnan jöttek haza. Szerencsére apám nem esett hadifogságba. Amikor megalakították a „demokratikus” hadsereget, nagyjából egy hónapig maradhatott a helyén, aztán szétzavarták a régi tiszteket, és apám elmehetett segédmunkásnak.

– Édesapja tiszti múltja bizonyára meghatározó nyomot hagyott önben, hiszen mindig nagy érzékenységgel fordult a katonahősök emléke felé. Mi volt a másik ok?

– Sértette a nemzeti hiúságomat, hogy április 4-én hegyekbe kellett hordani a koszorúkat a szovjet emlékmű elé, ugyanakkor a magyar katonák sírjaihoz tilos volt nyúlni, nem lehetett ápolni őket. Ezt elfogadhatatlannak éreztem. Egy szenzációs ember, Karászi Kálmán 1984-ben lett az akkor megalapított Székesfehérvári Városszépítő és Védő Egyesület első elnöke. A pártbizottság törököt fogott vele, mert első intézkedésével felkérte az iskolákat, hogy keressék fel és takarítsák ki a temetőket, mert rettenetes állapotok uralkodtak. Én így kerültem a Szentlélek-temetőbe, noha az nem szerepelt a munkára kiválasztottak listáján. A Hazafias Népfrontnak kellett bejelenteni a gyerekek létszámát ahhoz, hogy kiderüljön, hány szerszámra van szükség. Mondtam: Szentlélek-temető, kétszáz gyerek. Visszaüzentek, hogy az nincs a listán, én pedig azt válaszoltam, nem baj, mi azért ott leszünk, és furcsán veszi ki magát, ha nem kapunk szerszámot. Tíz perc múlva visszahívott a titkárnő azzal, hogy ott lesznek a szerszámok. Így kezdődött a temető rendbetétele. Akkor csináltunk valamit, a növényzet megköszönte és tavasszal még jobban kihajtott, de a lényeg mégis az volt, hogy visszahoztuk a köztudatba a katonatemető létét.

– Ugye nem azt tanította a történelemórákon, ami akkoriban a tankönyvekben szerepelt?

– Utólag visszagondolva elég merészen azt mondtam, itt van a tankönyv, ezt itt tanuljátok meg, mert ebből kell leérettségizni, de most figyeljetek ide, mert elmondom, mi történt a valóságban. Ha egyetlen diák is feljelent, nagy a baj, de ez soha nem következett be. A temetőtakarítási akciók kiváló alkalmat adtak arra, hogy munka közben beszéljek nekik a történelemről, a háborúról és mindenféle olyasmiről, amiről még nem hallottak. Soha nem felejtem el, amit az egyikük mondott: „Tanár úr, sokkal több értelme van annak, hogy itt dolgozunk, mintha krumplit szednénk valahol.”  Tehát megfogta a lelküket a helyszín, aztán haladtunk előre.

– Miként sikerült megmenteni a Szentlélek-katonatemetőt?

– Kellett hozzá Balsay István akkori tanácselnök, mert már készen álltak az arra vonatkozó tervek, hogy ott üzemcsarnokot építsenek. Azt sikerült megakadályozni, aztán megjelentek a német hadisírgondozók azzal, hogy ők mindent fizetnek és elkezdődhetett az exhumálás és az azonosítás. A német katonák esetében ez viszonylag könnyen ment, mert egyrészt a földi maradványokon ott voltak a dögcédulának nevezett azonosítási számok, másrészt a németek tökéletes nyilvántartással érkeztek. De közben 167 magyar katona is ott pihent, akikről alig tudtunk valamit. Megint a nemzeti hiúságom okozta, hogy jeleztem a városvezetésnek: legalább annyit hozzunk ki magunkból, hogy ne engedjük idegeneknek kifizetni a magyar katonák sírjelét. Az erdészet ajándékba adta a tölgyfa gerendákat, amelyekből elkészültek a kopjafák, és akadt egy nagyszerű asztalos mester, Sárvári József, aki ingyen meggyalulta őket és engem eltűrt a műhelyében addig, amíg faragtam. A Jáky-technikum diákjai egy éven át gyakorlati foglalkozás keretében újraöntötték a betonkereszteket, amelyeket nem a gonoszság tett tönkre, hanem a fagy, csak az alapjuk maradt meg. Mindenki megtette a magáét. Kós Károly tanulmányai szerint a katonának zászlós kopjafa jár. Nosza, elmentem a bonyhádi zománcüzembe és mutattam a rajzaimat az értékesítési igazgatónak, hogy ilyen kis zászlócskákat szeretnék. „Ugye nem lesz túl drága, mert nincs túl sok pénzünk”, kérdeztem óvatosan. Visszakérdezett: „De hát a magyar katonáknak lesz, nem? Mert akkor ingyen van”. Még mindig meghat ez, mert mindenki adta a lelkéből, amit tudott. Az egész társadalmat átható vágy volt, hogy megadjuk a méltó végtisztességet a magyar katonáknak.

– Gyakran találkoztunk a Hosszú-temetőben is, ahol egymás után újította fel diákjaival az elhanyagolt sírokat és sok-sok előadást tartott a temetői séták során. Honnan ehhez a tudás?   

 – Szükség volt levéltári kutatásokra, sokat segített Csurgai Horváth József főlevéltáros, a Városi Levéltár és Kutatóintézet igazgatója és csapata. Egyébként a Hosszú-temetőben legutóbb Klebelsberg Kuno apjának sírját sikerült azonosítanom, akit a huszártiszti egyenruhájában temettek el, még az aranyszínű sujtások is megmaradtak.

– Melyik sír áll a legközelebb a szívéhez?

– Az egyikben két testvér nyugszik együtt, egy kilencéves fiú és egy ötéves a kislány. A táblán ott szerepel, hogy az 1944. október 13-án bekövetkezett bombatámadás áldozatai lettek. Mindketten a Délvidéken, Hódságon születtek, menekültek Tito kommunista partizánjai elől és idáig jutottak szegények. Egy másik: nagy fakereszt állja az idő sarát egy százados, a felesége és a kislányuk emlékére. A dátum 1944. szeptember 19.-e, az első fehérvári  bombázás napja. Sikerült egy idős rokonnal beszélnem Szombathelyen, aki elmondta, hogy Budapestről jöttek vonattal, menekültek a fővárosi bombázások elől. A fehérvári pályaudvaron érte őket a légiriadó és a légitámadás, ott haltak meg. A bombázás áldozatait a püspök búcsúztatta annak idején, a sírok egy részére már rátemettek.

– Fiatalok között töltötte az életét, ez nyilván koptatta és építette is a lelkét. Mi szól ahhoz, ami felé tart a világ? Mi lesz így velük?

– Meg vagyok rökönyödve, mekkora erők dolgoznak azon, hogy rongálják, butítsák, hergeljék, hazugságokkal traktálják őket. Sajnos látom a fiatalokat olyan tömegmegmozdulásokon, ahol nem szabadna ott lenniük: most inkább ki sem mondom, kinek a rendezvényeire gondolok. Ugyanakkor, ha normálisan beszélünk velük, elmondjuk, ki kivel van a valóságban, akkor megértik és hajlanak a jó szóra. Óriási a felelősség az ifjúság nevelésében: tessék nekik elmondani az igazságot! Érettségiző osztályomban az egyik választás előtt felállt egyszer egy fiú, s megkérdezte, kire kell szavazni. Azt válaszoltam, erre a katedráról nem mondhatok semmit, de tartottam egy névsorolvasást. Kértem, nézzen utána mindenki az adott személy cselekedeteinek, és döntsön maga. A választások után kiderült, hogy mind a Fideszre szavaztak, és ennek azért örült a lelkem.

– A Berényi úton lévő temetőben voltunk együtt, egy gödörből öt katona földi maradványait emelte ki a diákokkal. Az ilyesmi biztosan egy életre nyomot hagyott bennük. Megkeresik néha?

– Néhányuk igen, és mind tisztességes ember lett, és talán ebben nekem is volt egy kis részem. De ha már Berényi út: ugyanabból a csapatból egyszer elhívtam néhány fiút, hogy segítsenek katonákat eltemetni Szentlélek-temetőben. Mondtam, fiúk, ássatok! Aztán az egyikük letérdelt, elhelyezte a csontokat a sírgödörben, kiegyenesedett és annyit mondott: „Nyugodjál békében!”. Ez többet ért, mind akármilyen színpompás temetés, mert azok a szavak a lelkéből jöttek.