A fehérvári kötődésekről Bakonyi István mesélt az országos sorozatban

Sanctum – jelentése szentély, szent hely, illetve olyan személyes alkotótér, ahol a művész gondolatai megszülethetnek, teret nyerhetnek a különböző műalkotásokon keresztül. Az országos programsorozat helyszínein Juhász Anna, a Petőfi Irodalmi Ügynökség irodalomszakmai programjainak vezetője kortárs költőket, színészeket, zenészeket, képzőművészeket, más gondolkodókat hív meg, hogy velük beszélgessen egy-egy, az adott helyhez kötődő művészről, az őt ért hatásokról és a különféle művészeti ágak egymásra hatásáról.

Mivel Pilinszky János (1921-1981) a városban töltötte élete utolsó évének nagy részét (és már az 1960-as évektől kötődött ide), életművének nagysága és jelentősége pedig a legnagyobbakhoz mérhető, ezért lett ő a fehérvári Sanctum témája.

A műsor előtt a Petőfi Irodalmi Múzeum nevében köszöntött Sándor Cecília, aki elmondta, hogy a rendezvény az „1100 éve Európában, 20 éve az Unióban” című programsorozat részeként valósulhatott meg, és a Sanctum-sorozat következő félévének első helyszíne Székesfehérvár. Az őt követő Juhász Anna pedig Pilinszky kapcsán rámutatott: amikor a költőről van szó, akkor a biztos fogódzónak ítélt lexikális tudás hamar semmivé foszlik, hiszen sokkal fontosabbak lesznek Pilinszky szavai, és az, ami a szavak mögött van. Megemlítette a 2021-es centenáriumi évet, amikor filmet is forgatott Pilinszky és Székesfehérvár kapcsolatáról, és hozzátette: a költő otthonra lelt a városban. A Sanctum-esteken pedig arra keresi, keresik a választ, hogyan tud egy művész egy szent helyen, a saját terében feloldódni és maradandót alkotni.

Az est ezután egy különleges előadással folytatódott: hallhattuk a Prieger Zsolt zenész és Magyar Bori énekesnő által még a Pilinszky-centenáriumra összeállított „Pilinszky és én” című előadást, amelyben a költő egy-egy verse vagy versrészlete, a vele készült interjúkból választott részlet hangzik el elektronikus és popzenei aláfestéssel. A két előadó erős atmoszférát teremtett a teremben az erőteljes mai zene, valamint Pilinszky örökké érvényes szövegeinek vegyítésével.

A produkciót követő beszélgetésen Prieger Zsolt elmondta: több ilyen előadást állított már össze. Ez most is egy olyan asszociációs folyamat volt, amelyben saját dolog is van a Pilinszky- és a hozzá

kötődő szövegek mellett. Arra törekedett, hogy egyszerre legyen mélységesen tradicionális, hívő, ugyanakkor kortárs az előadás. Arról pedig, hogy számára mit jelentett Pilinszky, és az ő verseivel, prózájával való ismerkedés, így nyilatkozott: a hitén mélyített Pilinszky. Neki köszönhetően élő, 24/24 órás kereszténységet gyakorol, amely kísérletező, egyfajta határsértő, nem hajbókoló kereszténység. A „Pilinszky és én” című műsorukat pedig húsz helyen, számos iskolában is előadták, és az utána következő beszélgetések mindig meggyőzték arról, hogy a fiatalokhoz is el lehet érni ezekkel a műsorokkal, illetve Pilinszky szövegeivel.

Bakonyi István irodalomtörténész volt a beszélgetés másik fontos szereplője, aki Juhász Anna kérésére először felidézte, hogy Pilinszky János az unokaöccsének, Kovács Péter Barnabás művészettörténésznek és feleségének, Kovalovszky Márta művészettörténésznek köszönhetően kezdett szorosabban kötődni Fehérvárhoz. Több, általuk rendezett tárlat megnyitóját tartotta például Kondor Béla, Országh Lili vagy Schaár Erzsébet műveit méltatva. Később ugyancsak az unokaöccs volt az, aki a világtól, a népszerűségtől elrejtőzni vágyó költőnek albérletet keresett 1980 nyarán. Így érkezett meg Pilinszky egy Kígyó utcai albérletbe, ahol egészen haláláig, 1981 május végéig lakott. Számára ez a lakás és Székesfehérvár igazi sanctumnak számított, ahol békére lelhetett, ahol akár napokon keresztül ülhetett zenét hallgatva a lakásban, elhúzott függönyökkel a háttérben.

Utolsó nyilvános szereplését Bakonyi István szervezte, aki akkor a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában tanított. Itt látta vendégül a költőt, akit egy tanítvány, Kovács Péter fia, Kovács Márton ajánlott a figyelmébe. A március 25-én tartott rendhagyó irodalom óra elképesztő élményt nyújtott, teljesen átjött Pilinszky éteri tisztasága. (Az irodalomtörténész ekkor megmutatta azt a mára megsárgult levelet, amelyen Pilinszky kézírása olvasható, s fel is olvasott pár sort.)

Az életmű továbbélése kapcsán szó esett még arról a kéziratról is, amely 40 évvel Pilinszky halála után, épp a centenárium évében került elő a Kígyó utcai lakásból. Ebből a füzetből is beszerkesztettek néhány oldalt a 2021 novemberében megjelent „Önéletrajzaim” című kötetbe, amely Pilinszky utolsó tervezett munkája nyomán jött létre, és amelynek egy példánya ott volt Juhász Annánál.

Ám egyébként a jelenlévők egyetértettek abban, hogy a Pilinszkyéhez hasonló, jelentős és lezárt életművek nem folytathatók, viszont a hatásuk érzékelhető kortárs alkotóknál. Bakonyi István a moldvai magyar származású, de Velencén élő Iancu Laura költőt említette, akinek a költészetében számos pilinszkys hatás, vonás fedezhető fel.

Mit ad nekünk ma Pilinszky? A zárszóban ezeket a válaszokat kaptuk: az idő és a csönd felértékelődik általa (Juhász Anna). Pilinszkyt Fehérvár nem sajátíthatja ki, mert nagy életművet bárhol létre lehet hozni, de a város akkor is az elbújást, a nyugalmat jelentette számára (Bakonyi István). Merjük Pilinszkyt újraolvasni! (Prieger Zsolt)

Merjük hát olvasni, újraolvasni, merjünk belépni abba a szent térbe, sanctumba, amit Pilinszky János teremtett nekünk!