Székely Éva a világon elsőként pillangózta végig a döntőt, és lett Helsinki sztárja

Édesanyja a Felvidékről, édesapja Erdélyből érkezett az anyaország fővárosába. Székely Éva idős korában úgy emlékezett vissza, hogy kilenc évesen, a rádió olimpiai közvetítését ­­­(a csillaghegyi strandon Csík Ferenc 1936-os berlini olimpiai győzelmét) a rádión hallgatva határozta el, hogy egyszer majd élsportoló, lehetőleg olimpia bajnok lesz belőle. A Fradihoz került, miután 1939-ben, 12 évesen egy margitszigeti iskolák közötti versenyen meglátta őt Sárosi Imre, a zöld-fehérek trénere. Szülei aggódtak, és csak úgy engedték edzésre járni, ha nem romlanak a tanulmányi eredményei. Nem romlottak, így aztán a kemény edzések hatására már tizennégy éves korában felnőtt csúcsokat döntött meg. De akkor már fenyegető felhőként a Kárpát-medencére borult a második világháború árnyéka.  

Megtörtént, hogy 1941-ben éppen a rajtkőre lépett volna fel egy versenyen, amikor rászóltak, hogy zsidó származása miatt nem úszhat, de ő ennek ellenére beugrott a vízbe és legyőzte vetélytársait. De az lehetett az utolsó versenyszerű úszása a háború végéig, mert attól kezdve nem engedték versenyezni. Edzésre azonban járhatott, és ő jól használta ki a rendelkezésére álló időt, és remekül megtanult pillangózni, ami az akkori szabályok szerint a mellúszás egyik formájának számított. Amikor 1944-ben bevonultak a németek, Éva éppen edzésre ment a barátnőjével, amikor szembe találkoztak egy német katonai konvojjal a Margit-hídon, a kamerádok vidáman integettek nekik. Ám a legnehezebb hetek még csak azután következtek a magyarországi zsidók számára. „Eldöntötték, hogy kiirtanak minket, én pedig eldöntöttem, hogy olimpiát nyerek”, írta később a Sírni csak a győztesnek szabad című könyvében. Egy másik visszaemlékezésében azt idézte fel, hogy egyszer egy nyilas magával akarta vinni, azonban az édesapjának volt annyi bátorsága, hogy rászóljon: a lány úszóbajnok, ne vigyék el! A nyilas az arcába hajolt, és gúnyosan megjegyezte, hogy akkor biztosan szereti a vizet. De aztán végül békén hagyta. Később, az ötvenes években egy budapesti versenyen Székely Éva ismét találkozott azzal a nyilassal, aki akkor már őrnagyi rendfokozattal, elvtársként adta át neki a díjat. 

Erre a jelenségre, történelmi abszurditásra egyébként volt akkoriban egy mondása a sokat szenvedett magyarságnak: a kommunista olyan, mint a paradicsom, először zöld, aztán idővel bepirosodik. „Rádöbbentem, hogy csak egyet nem lehet elvenni az embertől: belső biztonságát. Ez pedig hitből, fegyelemből, akaratból, tudásból, emberségből áll, és talán abból, hogy az ember, amíg lélegzik, soha semmi rosszat nem fogadhat el véglegesnek”, jegyzete le Székely Éva később ezekről az időkről.

És mivel a vérzivataros időkben megfogadta, hogy olimpiai bajnok lesz, így is tett. A háború után, 1945-ben 100 méteres gyorsúszásban országos csúccsal nyert, majd 1947-ben első nőként úszott versenyen 200 métert csak pillangózó kartempókkal. Felgyorsultak az események: az Európa-bajnokságon 200 méter mellen második, 400 méter gyorson hetedik lett, a főiskolai világbajnokságon pedig három aranyérmet szerzett. És nem volt megállás, közeledett az egykori fogadalom teljes beteljesülésének a napja. A londoni olimpián még csak pontszerző helyezést szerzett, de Helsinkiben már nem talált legyőzőre: a világon elsőként pillangózta végig a 200 méteres távot.

Török László a Magyar Olimpiai Bizottság honlapján a döntőt így idézte fel: „Helsinkiben két magyar lány, a két Éva, Székely és Novák volt az esélyes, és ők ehhez méltón, a rajt után azonnal az élre álltak. Elöl a jobban rajtoló Novák, mögötte Székely. Így ment ez 125 méterig. 150-nél együtt fordultak. Aztán jött az utolsó előtti huszonöt méter, ahol következett a loviról oly jól ismert ’kivárás’, utána a mindent elsöprő hajrá! Majd a győzelem!” 

És ezt már Székely Éva írta legsikeresebb könyvében: „Hívtak a rádiósfülkébe. A riporter elém tette a nyilatkozatot, mely így kezdődött: Köszönöm a Magyar Kommunista Párt nagy vezérének, Rákosi Mátyásnak... A riporter döbbenten nézte, hogy félretolom a papírt és a saját szavaimmal nyilatkozom”.

Az olimpiai győzelem után két évvel megszületett Székely Éva és a vízilabda csapat tagjaként Helsinkiben ugyancsak aranyérmet szerzett Gyarmati Dezső kislánya, Andrea. Melbourne-ben Éva ezüstérmet szerzett, az Egyesült Államokba távoztak, de másfél évvel később hazatértek: talán hiba volt. Bosszúból csak egyiküket engedték ki a római olimpiára, Székely Éva nem utazhatott el együtt Gyarmatival, és befejezte élsportolói pályafutását, majd 1964-ben elvált a férjétől. De addig már összesen harminckét egyéni bajnokságot nyert, harminchat országos és hat világrekordot állított fel. 

Gyógyszerész lett belőle, aztán edzőként lediplomázott a Testnevelési Főiskolán, ahol később dolgozott is. Aztán minden figyelmét Andrea lánya karrierjére fordította, aki az 1970-es barcelonai Európa-bajnokságon két aranyat is nyert, aztán 100 méteres háton harmadik lett a müncheni olimpián. Teltek az évek, írta a könyveit, élvezte az őt tisztelők szeretetét. Sajnos azonban a Helsinki olimpia soha el nem múló dicsőségére készülő székesfehérvári emlékmű avatásán ő sem lehet már ott idén szeptemberben. Az ünnepséget szervező Kű Lajos, az Aranycsapat Alapítvány elnöke már nem hívhatja el Melocco Miklós alkotása mellé. Kű Lajos, aki együtt vette át vele a Prima Primissima elismerést, ezt mondta róla: „Kiemelkedő egyéniség volt, minden idők magyar szempont legeredményesebb olimpiájának igazi sztárja”.  

Székely Éva aktív éveinek végére érve hosszan betegeskedett, sokáig otthoni ápolásra szorult, majd 2020. február 29-én hunyt el, 92 éves korában. Budapesten helyezték örök nyugalomba. A magyar olimpikonok nevében Hegedűs Csaba birkózó, az olimpia játékok történetének századik magyar aranyérmese mondott beszédet a Farkasréti temetőben. „Sokszor igazságtalannak tartom, hogy a sportvilágban általában daliás férfiakat neveznek meg példaképeknek, de én Évát személyesen ismerve, tisztelve és szeretve azt gondolom, hogy Székely Éva, mint nő is ezek közé sorolható”, mondta. De akár őt, magát az elhunytat is idézhette volna, aki ezt írta egyszer: „Német iskolába jártam és ennek megfelelően bújtam Karl May könyveit. Az összes indián regényt kívülről fújtam. A rézbőrűek egyik mondását pedig az agyamba véstem: Nem az az igazi varázsló, aki csodát tesz, hanem az, aki a saját álmát valósítja meg.”

Az előző részek: